Érthetően szeretjük büszke, tehetséges és kiválasztott népnek tekinteni magunkat – de a történelem valami másról mesél. Sajátos módon szeretünk elfelejteni néhány tényt, és talán már a rovásírást is azért találtuk ki, mert kissé feledékenyebbek voltunk a többieknél.

Szeretjük hinni, hogy a mag(i)ar az emberiség nemes magja, és az afrikai bölcsőből kivándorolt eleink évezredek óta fejlett civilizációt építettek. Talán már Ádám is magyar volt – hiszen az Ember tragédiájában magyarul beszél a pasas. Talán mi vagyunk a Pleiádok fényküldöttei, talán eleink süllyedtek el Atlantisszal, de nem kérdés, hogy a szkíta-sumér kultúra magyar találmány. Nem lehet kérdés, hogy Attila hunjait, és köztük a magiar törzset a turulmadár köpte Ázsia szteppéire. A sikeres rablógazdálkodás alapjait már ekkor elsajátítottuk, és évszázadok hosszú során jól éltünk belőle. Miután a portyázó törzseink harcosai aligha éltek önmegtartóztatóbb életet, mint később a felszabadító orosz csapatok távolba szakadt, asszonyra éhes kiskatonája – nos terjedt a szteppén a magyar mag és a büszke magyar virtus. Talán ekkoriban ért a magyar kultúra a nemzetközi elismertség csúcsára: senki más nem tudott vágtázó lóról hátrafelé nyilazni, majd hozzánk hasonló gyorsasággal olajra lépni. A sikersztorinak Vajk vetett véget, talán mert ülepét gyakran feltörte a nyereg, ezért utált lovagolni. Inkább feleségül vette a német Gizellát, majd lefeküdt a római pápának egy gyöngyökkel kirakott fejdísz, és egy darab európai föld ellenében. Miután a szeretet vallásának nevében négy egyenlő részre osztotta legyőzött testvére testét, és az elnyert föld négy sarkára tűzte azokat, nekilátott a birodalom konszolidálásához. Nevezzük innentől Istvánnak, mert a Vajk név ekkoriban már nem volt politikailag korrekt. Még szét sem hordták a hollók a temetetlen testvér maradványait, már leölette táltosainkat, élve eltemette a fehér lovat, és néhány évtized alatt elpusztította az ázsiai horda teljes szellemi hagyatékát. Ma békefenntartóknak neveznénk a nyugatról fizetett zsoldos seregét, amivel Erdélyből kiirtotta saját nagybátyját, majd sorra vette a bolgár törzseket, fekete magyarokat, és minden nációt, mely másféle szeretetvallásnak hódolt. A nyomaték kedvéért például saját kezével ontotta ki Ajtony vezér belsőségeit – mert a jézusi eszme mindent legyőz. István gondosan elmagyarázta leendő utódjának a szeretetre épült ország működését, de sajnálatos módon előkerült valahonnan egy ismert történelmi motívum: a sebzett vaddisznó, mely véget vetett a trónörökösnek - és István békés nyugdíjas terveinek. A sors különös fintoraként a továbbiakban minden gyermekét saját kézzel temethette el. Az oldalági leszármazottak kevésbé voltak fogékonyak a keresztyén tanításra – némelyeknek a szemét is ki kellett szúrni, fülébe olvasztott fémet önteni, mire megértette: a szeretet mindennél előbbre való! Mindazonáltal Pista állhatatos igyekezete nem volt hiábavaló: halálára létrejött a Kárpátok ölén egy szeretettel átitatott büszke ország, melynek túlélő, behódolt népei azóta is keresztyén magyarnak vallják magukat.

A turul poraira épült királyság évszázadokon keresztül sikeresen lavírozott az európai erővonalak határvidékén, de a politikai rendezőelv időközben kissé átalakult: az „erősebb kutya kefél” Ázsiából hozott törzsi hagyományát felváltotta az eurokonform „oszd meg, és uralkodj” praktikája. A szeretet-vallás ötlete is bevált - az értetleneket rendre meggyőzte némi időtöltés a víz alatt, vagy máglya felett. A megosztó hatalmi elv ötszáz évre bebetonozta a magyar virtust, melyen csak időszakosan ejthetett csorbát egy-egy erre kószáló erősebb kutya. Ilyenkor nosztalgikusan emlékezett a pusztítás elől elmenekült maradék szórvány magyar: volt idő, mikor nem csak a kutyafejű tatár tudott lóhátról hátrafelé nyilazni…

Az „oszd meg, és uralkodj” politikai hagyománya Mohácsnál érte el csúcspontját: ekkorra már sikerült úgy megosztani a büszke magyart, hogy másfél évszázadig már nem büszke, de magyar is alig maradt. A törökvész után felserkenő magyar virtus már épp’ csak arra volt elég, hogy az aktuális európai politikai erővonalakhoz simulva mélabúsan keseregjünk a régi szép magyar virtuson. A múltba révedő magyarnak sikerült Európa-szerte egyedülálló teljesítmény produkálnia: ötszáz évig egyetlen nyertes háborúba sem bocsátkozott. Legfeljebb egy röpke szócsatát nyert itt-ott. Deák Ferenc a nemzetek együttműködésére alapozva egyetlen politikai csatát mentett ki döntetlenre – de a büszke magyart ez sem tántorította el. Ült tovább a lován - fordítva -, és egyetlen módon próbálja definiálni magyarságát: annak pusztításával, aki nem magyar. A kazár, avar, kabar, szláv, bolgár, hun, kun, thrák, ruszén, cigány, jiddish, román, germán, és ki tudja hányféle genetikai anyagból összegyúrt büszke magyar egyetlen ellensége volt és maradt: a kazár, avar, kabar, szláv, bolgár, hun, kun, thrák, ruszén, cigány, jiddish, román és germán. A legújabb kori „gondolkodó” kiegészítette az ellenség-listát a homokos, és a liberális idegenszívű antimagyar korcsadékkal, s ami az egyenletből fennmarad: az a magyar.

Nos, itt tart ma a büszke magyar. Párás szemmel a múltba révedve keresi a magyarságát, s talán a nosztalgia nem engedi észre vennie: továbbra is fordítva üli a lovat. Nem a sörénye az, ami a szemét eltakarja – hanem bizony a farka. Ma Európával szemben magyarkodni annyit tesz, mintha ezer éve István a visszacsapó íjat választotta volna - korona helyett. És agyarország mindeközben egyre jobban teljesít!