"Megvédjük az országot!" kántálja hangosan fogadott apánk, és védelmezőnk, kit ellenvélemény nélkül megerősített posztján a családi választmány. (1177 családtagból háromnak volt halk ellenszava - őket természetesen saját politikai halottunknak tekintjük.) De mégis! Aktuálisan kitől kellene félnünk? Miben áll a fenyegetés? Miért az örökös a végveszély? Kitől szeretne újra és újra megvédeni bennünket erős kezű jó atyánk? Most éppen ki ellen a hadüzenet? És miért kerül elő a szőnyeg alól mindig egy újabb ellenség? Miért az állandósult statárium, és válság-kormányzás?
Pedig cár-atyácska nincs könnyű helyzetben. Nem lehet könnyű mindig új ellenséget festeni, miután hazai politikai ellenfeleit már bezúzta, a sokat gyalázott átutazókról meg a hülye is látja, hogy eszük ágában sincs orbanisztánban letelepedni. Most állítólag valami Kvótának hívják az ellenséget, akitől félni illendő. Azt beszélik hogy Kvótának 15.000 haverja van, bőre még a napsütötte szteppén barnult turáni szittyánál is sötétebb, és nagyon veszélyes, mert nincs magyar igazolványa. Kvóta valódi tulajdonságainál azonban érdekesebbnek találom, hogy miért állandósult hazánkban a végveszély.
...
"Felgyújtalak, te migráns!" - kiabálja az iskolaudvaron társának a 9 éves gyermek - ami semmiképp' nem meglepő ebben az életkorban. Régen is volt az iskolaudvaron cowboy és indián, Tom és Jerry, szépség és szörnyeteg, akik küzdelme természetes velejárója a kisgyermekkornak. Az viszont baj, hogy magukat felnőttnek valló honfitársaim tömegei viselkednek hasonlóképpen, mert a kontrollt veszített jó atyánk egy egész országot ránt vissza a szellemi gyermekkorba. A társadalmi léptékben is tetten érhető degeneráció természetesen nem hazánk kiváltsága: ma már az EU alapjait is megrengeti. De térjünk talán vissza otthonunkba, és próbáljuk megfejteni, miért szimpatizál ma is több millió jobb sorsra érdemes alattvaló egy rezsimmel, mely megfosztja szabadságjogaitól, lerabolja javait, és feléli gyermekeinek jövőjét.
Már 10 éve, hogy Popper Péter lézerszike pontossággal körülmetszette a családfő karaktervonásait. Nem látnok volt, csak ismerte az embert. A történetből kevéssé érdekes, hogy az autoriter apjával soha meg nem küzdött vezető miért, és hogyan él vissza hatalmával. Érdekes az, hogy miért ellenállhatatlan a karizmája, miért követik gyanútlan tömegek, miért képes vonzereje országokon túlnyúló feszültséget provokálni. Nos, segítek: azért, mert az apával nem csak neki volt/van gondja. Mindannyiunknak van dolga az apával, amit talán senki szebben meg nem fogalmazott, mint Joseph Campbell:
„Mint ahogy a gyermek és az anya paradicsomi létét (az apa) zavarja meg először, ő az ellenség archetípusa, ezért az élet során minden ellenség (a tudatalatti szintjén) az apa szimbóluma. (…) És ebben gyökerezik a háborúzás ellenállhatatlan kényszere is: az apa elpusztításának ösztöne állandó társadalmi erőszakként jelenik meg. A közösség vagy rassz vénjei a totem-szertartás pszichológiai mágiája segítségével védik meg magukat a felnövekvő fiaiktól. Eljátsszák a szörny-apa szerepét, hogy aztán felfedjék másik arcukat: a tápláló anyáét. Így jutnak el egy új, tágasabb Paradicsom kapujába. Ebbe a Paradicsomba azonban nem léphetnek be az ellenséges törzsek vagy rasszok, akikre továbbra is rendszeresen kivetítik agressziójukat. A „jó” apa-anya szerepet otthon tartják, míg a „rossz” aspektusát kívül élik meg. (…) „És ne lankadjatok a hitetlen nép üldözésében! Ha ti szenvedtek ettől, bizony ők is ugyanúgy szenvednek, mint ti. Ám nektek van mit remélnetek Allahtól, amit ők nem remélhetnek.” (Korán)
A totem-imádó, törzsi, faji és agresszíven térítő kultuszok csupán részleges megoldást jelentenek arra a pszichológiai problémára, hogy hogyan lehet a gyűlöletet szeretettel elnyomni; általuk a beavatás csak részleges. Az ego ugyanis nem szűnik meg; sőt, kifejezetten felerősödik; ahelyett, hogy csak magára gondolna, az egyén az egész saját közösségével azonosul. Mindeközben a világ többi része (vagyis az emberiség túlnyomó többsége) kívül reked az ő szimpátiáján és védelmi körén, mert azok az emberek nem tartoznak az ő istenének oltalma alá. Ez az a pont, amikor a szeretet és gyűlölet két princípiuma drámaian elválik egymástól, amire a történelem lapjain szép számmal találunk példát. Ahelyett, hogy a szívét tisztítaná meg, a hitbuzgó ember a világot akarja megtisztítani. Isten Városának törvényei csak az ő bennfentes csoportjára (törzsre, egyházra, nemzetre, társadalmi osztályra, miegyébre) vonatkoznak, míg ellenben szent háború tüzét zúdítja (tiszta lelkiismerettel, és őszinte, hitbuzgó szolgálattal) bármilyen körülmetéletlen, barbár, pogány, „bennszülött”, vagy idegen népekre, akik történetesen a szomszéd területet birtokolják.
A világ ebből adódóan tele van egymással vetélkedő csoportokkal: totemimádókkal, zászlóvivőkkel és pártszimpatizánsokkal. Még az úgynevezett keresztény nemzetek is – amelyek elvileg egy világmegváltót követnek – inkább a barbár gyarmatosítás és véres viszály révén írták be magukat a történelembe, semmint a feltétel nélküli szeretet legcsekélyebb gyakorlásával, ami egyébként az egónak, az egó világának, az egó törzsi istenének a legyőzését jelentené, amit az általuk vallott szentséges Úr hirdetett.” (Joseph Campbell: Az ezerarcú hős.)
Campbell gyönyörűen vázolja az ethocentrikus paradigma fejlődéslélektani hátterét, és az autoritással szemben megnyilvánuló társadalmi erőszak tudattalan mozgatórugóját. Ez a regresszív gondolkodási keret tükröződik ma magyarország mindennapjain, politikai berendezkedésén, könnyűszerrel felszított idegengyűlöletén. A gondolkodási szintet, melyre visszahullottunk, régóta ismeri a lélektan. Freud analis fejlődési fázisnak nevezte, Eric Berne adaptált gyermekről beszélt, Piaget művelet előtti kognitív fejlettségként említi, Robert Anton Wilson pedig Timothy Leary munkájára támaszkodva anális-territoriális tudatszintként taglalja azt a mélyen nívó alatti közgondolkodást, melyen a zuhanó orbanisztán megkapaszkodott. A territoriális ösztönökre építő politika nyíltan megfogalmazza, hogy "Ki nincs velünk, az ellenünk!", ugyanakkor burkoltan üzeni a mögötte lapuló mélyebb tanítást is: "Az erősebb kutya kefél!". Az anális-territoriális ösztöneinkre építő gondolkodásmód nagyon ősi, nagyon primitív, és nagyon életerős - szinte elpusztíthatatlan. A rá építkező politika csaknem verhetetlen, - ennek tudható a bal oldal teljes tanácstalansága. Jó atyánk fél évtizedes ámokfutása elegendő volt a józan önmérséklet, bölcs lemondás, fenntarthatóság, szolidaritás eszméinek felszámolásához, mert a primitív ösztönöket, és érzelmeket mozgató szlogenekkel nem versenyezhet a józan ész.
Miközben tehát következetesen kiírjuk magunkat Európa színpadáról, nem árt, ha észre vesszük: az éretlen apa éretlen gyermeke került pozícióba, és könnyedén ránthatta magával az országát, mert mindannyian esendőek vagyon saját démonaink előtt. Erőszakos, és kirekesztő viselkedésünk az apánkhoz való viszonyunkat tükrözi.
Az éretlen apa éretlen gyermeke ma sem tudja egészséges formában megélni agresszióját, ezért készséggel elfogadja a nagy vezér által definiált aktuális ellenséget és törzsi mítoszt, ami ma is meghatározza a magyar közéleti, társadalmi gondolkodás keretét.
Az etnocentrikus világkép nélkülözhetetlen kelléke az ellenség. A saját törzs (nemzet, etnikum, vallási csoport, szekta, szubkultúra, stb.) csak úgy képes önmagát meghatározni, ha kijelöli a saját határait, és ellenfélként tekint mindenkire, aki azon kívül reked. A csoporthoz tartozást közös jelképekkel hangsúlyozza, mint: közös zászló, harci induló, hajviselet, ruházat, vallási kánon, vagy éppen közös hobbi. (Ha eddig esetleg nem értetted a foci szerepét a magyar közéletben, akkor e ponton rájöhetsz, hogy miért oly' fontos.) A "másik csapat", a kívül rekedtek értéktelenek, és nem számítanak, de érdekellentét esetén automatikusan ellenség képét öltik. Egy olyannyira gyengén definiálható csoport, mint pl. a "magyar nemzet" csak azzal foltozható össze, ha állandó hangsúlyt kap mindaz, ami a kontrasztját képezheti: a nemzetidegen, magyarellenes, idegenszívű. Az etnocentrikus gondolkodási keretre építő politikai retorika ezért újabb és újabb ellenségek megfogalmazására kényszerül azért, hogy a nehezen körülhatárolható csoport kohéziós erejét megerősítse.
Természetesen nem a Fidesz az első magyar párt, mely a farkashorda szintjén kommunikál. Viharos történelmünkben az ellenség volt már bolsevik, zsidó, kommunista, antikommunista, népellenség, osztályidegen, kulák, burzsoá, kapitalista, reakciós, jobbos, balos, szoci, liberális, multi, nemzetellenes, idegenszívű, magyarellenes, sorosgyörgy, cigány, buzi, bevándorló, migráns és ki tudja még hányféle. Mind ugyanarról az etnocentrikus gondolkodási keretről mesél, melyet ma sem haladtunk meg. Az apa megdolgozatlan árnyékával viaskodik ma is mindenki, aki csak ellenségeivel szemben tudja definiálni önmagát, identitását, és hovatartozását. A radikális ellenállás, hangos kiállás, erőszakos viselkedés és keresztes hadjárat a gyengeség megannyi jele. A durva, autoriter apa meghunyászkodó, megalkuvó kekeckedőt farag gyermekéből, kinek állandó késztetése van a konfrontációra. Az erősebbet manipulálja, a gyengébbtől nem tűr ellentmondást. Apja áldásának hiányában soha ki nem elégülő becsvágy üldözi, ezért keres legyőzhető ellenséget mindenütt - jelentéktelen szócsatáktól a véres ütközetig bezárólag - mindig és mindenkor az apja helyett. Másfelől a hiányzó, gyenge kezű, vagy érzelmileg elérhetetlen apa gyermeke paradox módon szintén konfrontációt keres, mert viselkedésével kívánja kiprovokálni a korlátot, melyet soha nem állítottak elé. Két kézzel rázza a pofonfát, hogy a kielégítetlen lelki szükségletet, az apai kontaktust mindenképpen kierőszakolja. Ha a kapcsolatot pozitív módon megélni nem tudja, akkor kicsikarja bármi áron, mert még a negatív kontaktus is jobb, mint az üres hiány, a létbe dobott magány élménye. A pofon pedig a kontaktus egy formája, szoros és gyors kapcsolat, - egy gyors érintés...
Az apa-gyermek kapcsolat hiányosságai tehát sajátos módon elővételezik az improduktív, vagy destruktív agressziót, mely ma is áthatja hazánkat, és nem véletlenül. Beavatási rítusaink elhaltak, közösségeink szekularizálódtak, családjaink kétharmada széthullik, ezért a népesség többségének nem adatik érett apa, így soha meg sem birkózhat vele, hogy a maszkulin archetípus szerepét integrálja, és meghaladja. (Hogy az anyai archetípus vonalán sem állunk jobban, arról tanúskodik a nárcisztikus és határeseti személyiségzavarok bősége.)
Orbanisztán morális zuhanását sajátosan példázza választott vezetőjének kettős karaktere: Vikt-or: a győztes, egyben Vikt-im, az áldozat. Popper Péter metsző szójátéka tökéletesen példázza a kontroll nélkül regnáló mini-diktátor drámáját: autoriter apjának áldozata, akinek hatalmi pozíciója lehetővé teszi, hogy önámító küldetéstudattal egy országon verje le frusztrációját. Tragédiája abban rejlik, hogy miközben erőn felül próbál győzőnek tűnni, egy országot von magával az elkerülhetetlen összeomlásba. És teheti balga támogatók tömegére támaszkodva, mert nem csak neki van megoldatlan problémája édesapjával. Milliók hajlandók készségesen elfogadni az aktuálisan kijelölt ellenséget, és földbe döngölni a megnevezett démont - az igazi konfliktus megoldása helyett.
A posztkommunista maffiaállamot nem ránk kényszerítették, hanem mi építjük - önként és dalolva. Apró mindennapi megalkuvásokkal kerüljük ki a konfrontációt, és jelentéktelen szemhunyásaink robbanásszerű gyorsasággal kiépítik a kéz kezet mos rendszerét. Vezetőink zseniális kommunikációs stratégiával csalogatják elő legrosszabb formánkat. A rezsim hívószavai (kezdetben pl. "isten, haza, család", később "nemzeti érzelmű", manapság "magyar emberek") olyan ösztönöket generálnak, melyeket józan ésszel felülírni szinte képtelenség. A folyamatos válsághangulat szítása mellett tálcán kínálják hozzá az ellenséget, és a meghasonlott tömegek készséggel ütlegelik az ügyeletes mumust - a valódi ellenség helyett. Mert könnyebb az árnyékboksz, mint szembenézni az autoritással - vagy éppen annak fájdalmas hiányával.
Üssed hát a Kvótát - amíg csak a karod bírja. De ha már belefáradtál: esetleg gondolkozz el jó atyádon. Talán tényleg megvéd a migránstól, és a Kvótától. De saját magadtól megvédeni biztosan nem fog!
