Fiatalságom kalandozásainak meghatározó korlátja volt a papír, mely csak a „baráti országokba” engedett kiutazást. Én még álltam sorban IBUSZ-irodában osztrák vízumért, és vásároltam ismerőseimtől valuta-keretet. Én még szédelegve álltam a Mariahilfer Strasse forgatagában, amikor végre kijutottam. Már Jugoszlávia is tabu volt, az Alpesi országokról már nem is beszélve. Ha véletlenül osztrák vízumhoz jutottál, akkor már csak valutát kellett feketézni, mert a három évre kiszabott 70 dolláros keret két napra sem volt elég, nemhogy egy normális magnóra, ha esetleg jobbra vágytál, mint a BRG MK-27.
1988-ban kaphattuk meg a kék világútlevelet, ezt követően már csak a továbbra is siralmas valutakeret, és a szánalmas fizetés korlátozta a kiutazást. Szerencsésebb honfitársainknak ekkor nyílt ki a világ, és megindultak a Trabant-konvojok Bécsből Budapest felé – tetejükön a hűtőszekrénnyel. Magam az összes ösztöndíjamat utazásra költöttem, és emlékezetes fél napokat töltöttem Európa szigorúan ellenőrzött határain. Annyiszor túrták szét a koszos zoknijaimat, hogy ma is feszülten állok meg a magyar-román határbodegánál.
A túlszabályozott, sokszor nevetséges EU ma életképtelennek tűnik, de ne feledjük: előtte soha 70 békeéve nem volt Európának. A gittegylet meghatározta, hogy milyen görbe legyen az uborka, nekem azonban sokkal fontosabbat hozott: kinyitotta a szabad utazás lehetőségét. Ma kénytelen vagyok deklarálni, hogy azt semmi áron nem vagyok hajlandó beáldozni.
Szomorú, hogy 25 évvel később ezen egyáltalán gondolkodni kell, azonban Orbanisztán erre kényszerít. Don Vittorio hazai porondon talán szálfa termetű délceg dalia szeretne lenni, azonban a brüsszeli asztalnál inkább szánalmas bohócnak tűnik, aki nem átall rémesen büdöset fingani a közös asztalnál. Az úri közönség erősen fintorog, és a finomabb orrúak egyre hangosabban követelik vissza neveletlen minidiktátorunk belépőkártyáját. Sajnos vele együtt az utazási szabadságomat is.
Cseppet sem megnyugtató, hogy kiművelt honfitársaim sokasága nem szégyenkezik a kontrollt veszített keresztapa otrombaságán. Karakteres kuruc virtusnak értelmezik a szimpla neveletlenséget. Ennél is nyugtalanítóbb azonban, hogy keresztapa helyett egyre többen követelnek szittya nagyvezírt, kinek markáns arcéle immár tisztán kirajzolódik a belpolitikai horizonton. Követőinek sokasága hiszi, hogy a karizmatikus kontúr egyben a siker záloga is. Nos, kétségtelenül tolatunk ősi gyökereink irányába, hol az erősebb kutya szeretkezik, az okosabb inkább meglapul. A baj csak az, hogy az erős kutya, mely válogatás nélkül meghág mindenkit – törvényszerűen korcsokat nemz. (A zagyva szaporulat neve természetesen: nemzet.)
Nos, ha Don Vittorio gátlástalanul szellent az uniós klubhelyiségben, akkor nem kérdéses, hogy utódja a szőnyegre is fog szarni, mielőtt a gumicsizmát felteszi az asztalra. Alattvalói pedig örülhetnek ismét a piros útlevélnek, és szerencsés esetben Szocsi tengerpartjának. Szerencsétlen esetben ágyútöltelékek lesznek egy olyan fronton, melyet magának provokált egy múltjából tanulni gyáva, birka nép.
