Bevezetés

A következő esszé az emberi történelem bizonyos törvényszerűségeire kívánja felhívni a figyelmet. A felületes szemlélő hajlamos lehet kollektív történetünket ismétlődő háborúk és szövetségek, intrikák és átmeneti együttműködés kavargó káoszának érzékelni. Történelmünk azonban nem más, mint az emberi tudatosodás kulturális-társadalmi kivetülése. A személyes tudatfejlődés megismerésével érthetővé válik, hogyan jutottunk mai társadalmi fejlettségünkig, hogyan viszonyul egymáshoz a globalizált világunkban kavargó számtalan kultúra és értékrend. Megtudhatjuk, hogyan viszonyul egymáshoz konzervatív és liberális beállítódás, vallásos és tudományos világnézet. Megérthetjük, miért sérülékeny (és erélyes védelemre szoruló) konstrukciók napjaink ezer sebből vérző demokráciái, és hogyan válaszolhatunk a radikális-fundamentalista fenyegetésre. De kezdjük az elején.

-------------------

Egy társadalom működését nem érthetjük, ha nem értjük építőelemeinek működését, és különösen azok fejlődését. Szociokulturális történetünk éppen olyan hierarchikus fejlődési lépéseken halad keresztül, mint a társadalmat felépítő egyének személyes fejlődése. Minden kultúrtörténeti stációhoz tartozik egy meghatározó, általános világkép, mely összhangban van az adott társadalom meghatározó többségének személyes fejlettségével, személyiségszerkezetével. Minden világkép egy kultúrtörténeti holon, melyek egymásra épülése a vázolt holarchikus rend törvényszerűségeit tükrözi. A következőkben körvonalazom az egymásra épülő világképek jellegzetes vonásait, és megjelölöm azok történeti felbukkanásának hozzávetőleges időpontját. Kifejtem, hogy az egészséges társadalomfejlődés hogyan vezet át a reá épülő, elkövetkező világkép megjelenéséig. A szociokulturális fejlődés gyakorlati kifejeződését a magyar politikai közéletből kiemelt példákkal illusztrálom. Végezetül utalok rá, hogy az adott kultúrtörténeti stáció kialakulását megalapozó személyes kognitív működési szint milyen idegrendszeri struktúrák integrált működését feltételezi.

Az archaikus (tudatelőtti) világkép

Az első hominidák megjelenésével egyidős az archaikus világkép, melynek alapvető funkciója a puszta túlélés. A Földet 3–7 millió éve benépesítő hominidák (emberelődök) számára a világ differenciálatlan ingerek tömegéből állhatott, melyben még nem jelent meg az elkülönült én koncepciója. A saját tükörképével szembesülő előember vélhetően még nem tudta elkülöníteni saját énjét a vízben tükröződő hasonmásától – miként ezt ma is csak néhány főemlős képes megtenni.

Az anyával teljes szimbiózisban fejlődő magzati (és kora újszülött) korban még kifejeződik az archaikus világkép alapvető jellegzetességét jelentő teljes azonosulás. A súlyos mentális retardáció, és pszichózis eseteitől eltekintve ezen a szinten ma már minden ember túljut – ezért a magyar politikai közéletben sincs reprezentálva eme ősi világkép (lásd később).

Az archaikus világkép a humán idegrendszer ősrégi, agytörzsi struktúráiban gyökerezik. E fejlődési szinten a viselkedést az érzékszervi észlelésekre adott reaktív jellegű, azonnali reflex-válasz uralja, amit a puszta életösztön vezérel.

A mágikus (törzsi) világkép

Az emberi őstörténetben a környezetétől elkülönült én (ego) koncepciójának megjelenése jelzi a mágikus világkép felbukkanását. Az én-határok még homályosak és fluktuáló jellegűek a mágikus fejlődési fázisban. Alany és tárgy elkülönülése csak részleges, időszakos ebben a tudatállapotban, ezért minimális regresszió eredményeként az egyén könnyedén azonosulni tud bármilyen észlelt objektummal vagy megfigyelhető jelenséggel. A környezetben megtapasztalt tárgyak és fizikai jelenségek ezért ugyanolyan élettel és lélekkel telítődnek, mint amit önmagában tapasztal az időszakosan felemelkedő én.

A mágikus világkép felbukkanása az ősember megjelenéséhez köthető (~1 millió éve). A felső pleisztocén interglaciális időszakaszaiban a kontinenseket benépesítő hordák a visszahúzódó jégtakaró miatt egyre nagyobb területeken portyázhattak, ami a csoportok közötti konfliktusok szaporodásához vezethetett. A korszak elemi létszükséglete a biztonság, amit a csoporthoz tartozás nyújthat, ezért az ősember törzsekbe szerveződött. A törzs oltalmaz, véd a kívülállókkal szemben. A törzs identitását a közös ősök, nemzetségek és közös rítusok határozzák meg.

A mágikus világban minden tárgynak és élőlénynek lelke van, a világot pedig hatalmas szellemlények népesítik be. Jó és gonosz varázslat irányítja a történéseket, ezért a szerencsétlen eseményeket a gonosz szellemek elűzésével, a kívánatosat a jó szellemek meghívásával kívánják előidézni. A lascaux-i barlangrajzok már mágikus világképben születtek, de az érintetlen természeti népek néhány izolált kultúrájában (Amazónia, Pápua-Új Guinea, Polinézia, trópusi Afrika) egyes elemei még a mai napig megfigyelhetők. A mágikus világkép kiteljesedett formáját mutatta az észak-amerikai indián kultúra mindaddig, míg el nem söpörte a középkori Európa mitikus kultúrájából (lásd később) kivált hatalmi holon (konkvisztádorok). A mágikus-törzsi berendezkedésben kulcspozíciót birtokol a bölcs öreg, és a mágikus hatalmasságokkal jó viszonyt ápoló varázsló. A törzsfőnök hatalma szimbolikus jellegű – a valódi döntéseket a törzsi közösség („vének tanácsa”) hozza meg. A törzsi kultúra fejlődését idővel természetesen a törzsfőnök szimbolikus, isteni magasságba emelkedése kísérte.

A mágikus világképben rejtező kohéziós erő hatalmas civilizációk kifejlődéséhez biztosított alapot. Az emberiség első valódi kultúrái a mágikus világképre épültek, melyben a felbukkanó egó még kontaktusban maradt a belső, láthatatlan szellemvilággal. A sumér, egyiptomi és Indus-völgyi civilizációk egymástól függetlenül, közelítőleg ugyanabban az időszakban (Kr. e. 3–4. évezredben) emelkedtek mai léptékkel is káprázatos magasságig. A törzs magjához tartozás korlátlan hatalmi pozíciót biztosít e társadalmakban, amit a periférián állók kíméletlen kihasználása (rabszolgaság) támaszt alá. A mágikus világképre épült nagy civilizációk meghatározója mégsem a harcias jelleg és hódítás – helyette az együttműködés, békés kereskedelem és egyenletes technikai-tudományos fejlődés jelei dominálják a régészeti leleteket. Az uralkodó félig ember, félig istenség, alakját tetszése szerint változtatja, és kettős természetének megfelelően szabadon közlekedik e két szféra között. A mágikus világkép erejét ma is megérezhetjük, ha megcsodálunk egy uralkodói síremléket (piramis) a Nílus völgyében, vagy módunk nyílik egy zikkurat romjait megtekinteni.

A magyar nép elemi erejű mágikus világképének magja ma is ott lapul mindannyiunkban, kik értjük e nyelvet. Az elkövetkező (fejlettebb!) világnézetek lerombolták ősi kultúránkat, ami csaknem nyomtalanul eltűnt a táltosok kiirtásával. Hazánkban évezredek óta nincs politikai képviselete a mágikus világképnek, azonban gyökereit semmiféle pusztítás nem irthatja ki addig, míg beszéljük a magyar nyelvet. Utóbbi évtizedeinkben ígéretes kezdeményei láthatók e kultúra feltámadásának, mely nélkül a magyar ember identitása szertefoszlik, és további szociokulturális fejlődése alap nélkül marad.

Személyes síkon a mágikus világkép az 1–2 éves kisgyermek csodavilágában, a mesék birodalmában nyilvánul meg. Kognitív fejlődésünk művelet előtti, preracionális szakaszában a gondozó személyhez való kötődés jelenti a túléléshez nélkülözhetetlen biztonságot. A kisgyermek szüleire vetíti mágikus képzeteit. (Anya csodálatos tündér, apa pedig hatalmas erőket uraló óriás.) A fajfejlődés folyamatában a mágikus világkép az emberi agy limbikus struktúráiban (amigdala, putamen, hippokampusz stb.) jelenik meg, melyek elemi érzelmeinkért (düh, félelem, undor, meglepetés, szomorúság és öröm) felelősek.

 A hatalmi (egocentrikus, territoriális) világkép

Az én-határok megszilárdulásával lazul a törzshöz tartozás feltétlen igénye. A határozott én-érzet világosan kijelöli a személyes érdeket, és prioritássá válik ennek azonnali, feltétel nélküli kielégítése. Már nem a puszta életfeltételek megteremtése a cél. A fő motiváló erő nem a létbiztonság, vagy istenfélés, hanem a konkrét és kézzelfogható irányítás igénye. A hatalom célja az erőforrások feletti kontroll megszerzése és az egocentrikus igények kiteljesítése. Az egzisztenciális biztonság forrása többé nem a törzshöz tartozás, hanem a hatalmi pozíció. Az erősebb kutya világa ez, ahol ember embernek farkasa. Az erős eszik először, a gyenge pedig behódol, és a maradékon osztozik – vagy elpusztul. A hatalmi világkép jelmondata: ami nem pusztít el, az megerősít.

A folyamközi kultúrák, vagy Dél-Amerika inka, maja, azték civilizációi még a mágikus hiedelemvilágból emelkedtek fel: uralkodóik egyaránt bírtak isteni és emberi vonásokkal. A tömeges emberáldozat, és kannibalizmus ma barbarizmusnak tűnik, de az akkor uralkodó mágikus gondolkodási keretben természetes szükséglet volt az istenek kiengesztelése, vagy az ellenség életerejének inkorporálása. A megszilárdult, önálló egó azonban már nem igényli a túlvilági kapcsolódást – egyedül kíván boldogulni. Hatalmat kíván, és ehhez erőre van szüksége. A hatalmas, erőszakos, autoriter berendezkedésű birodalmak kialakulása már a mágikus alapokból kifejlődött hatalmi világkép meghonosodását jelzik.

A személyes fejlődéstörténetben 2–3 éves korban manifesztálódik az egocentrikus tudatszint. A prekonvencionális kognitív szintre fejlődött kisgyermek saját igényeivel már tökéletesen tisztában van, és vágyainak azonnali kielégítését követeli. Aspektust váltani azonban még nem tud, ezért vak a konfliktus többi szereplőjének nézőpontjára. A dac-korszakban kiteljesedő mini-zsarnok viselkedés a kisgyermek kontrolligényét jelzi egy olyan élethelyzetben, melyben a hatalmi pozíció megszerzéséhez még nincs egyéb erőforrása, mint nemet mondani, ellenállni. A hiszti az egészséges hároméves függetlenségi nyilatkozata.

Az idegrendszer érési folyamatában a limbikus területekkel legszorosabb kapcsolatokat ápoló agykérgi területek (insula, elülső cinguláris kéreg, orbitofrontális kéreg) integrálódása zajlik a dackorszakban.

A hatalmi világkép kultúrtörténeti megjelenése az emberiség dackorszakát jelentette, amit hatalmas véráldozatok, felemelkedő, majd pusztuló birodalmak sora jelzett. A közösség többé nem a törzsi rend, hanem a katonai-politikai-gazdasági hatalom köré szerveződik, és a feltételeket a győzedelmes diktálja. A birodalmak szervezőereje már a puszta, nyers erőfölény, ami a kiváltságosaknak korlátlan jogokat biztosít, a legyőzötteknek pedig rabszolgasorsot. A mágikus kultúrákat történelmi léptékben villámgyorsan elsöpörték az egocentrikus hódító birodalmak. A sumér civilizációt leradírozták a harcias sémiták és akkádok, a nílusi civilizáció sorsát bevégezte a római hódítás. Nagy Sándor birodalmát vagy Attila hun seregét nem az etnikai-törzsi hovatartozás, vagy a közös rítusok és hiedelmek kovácsolták egybe, hanem a legerősebb törvénye, ami a gyengébb megfélemlítésén és leigázásán alapult. Az egocentrikus elme képtelen aspektust váltani, és világának egyetlen epicentruma létezik: a saját én. A hatalmi világkép birodalmai ezért mindig totalitárius hierarchiába rendeződnek, ahol a domináns alfahím ereje és drákói szigora érvényesül – addig, amíg azt érvényesíteni képes. A vezér öregedése, gyengülése óhatatlanul az uralkodó végét, és a birodalom pusztulását jelenti.

A hatalmi világkép ma is velünk él. Eszményképe a totális diktatúra, és közeli múltunkban a fasiszta rezsim, vagy a kommunista diktatúra egyaránt erre a hatalmi világképre zsugorította a magyar közgondolkodás kereteit. Tudatosodásunk történetében a fehér terror, Szálasi-éra, vagy a Rákosi-korszak azonos megítélés alá esik, tehát a népszerű jobboldal-baloldal összehasonlítás értelmetlenné válik. Teljesen eltérő ideológiákat is lehet azonos kognitív szinten gyakorolni. A rendszerváltás után a MIÉP, ma a Jobbik többé-kevésbé nyíltan megfogalmazza eme értékrendet, mert népességünk mintegy 10 százaléka ma is a hatalmi gondolkodási keretben otthonos. A hatalmi világkép torzszülöttje az Iszlám Állam, és szomáli hadúr egyaránt. A hatalmi világkép éled újra a maffia és drogkartellek világában, a gettók és börtönök erőszak-törvényeiben.

A mitikus (ethnocentrikus, konzervatív) világkép

Az egocentrikus világkép meghaladásának kulcsa a személyes nézőpont kitágulása. Amint az érzés-, gondolat- és hiedelemvilág kitágul a másik fél aspektusára, új világok tárulnak fel. Az apró kvantumugrás, mely során az elme képessé válik mások értékrendjének modellezésére, hatalmas káoszra nyit ajtót, hiszen a megélhető világok száma ugrásszerűen tágul a végtelenbe. Ebben a hatalmas űrben az elme csak úgy találhat kapaszkodót, ha tapasztalásait kategóriákba rendezi, mereven strukturált, konformista szabályokat alkot, és ezek mentén osztályozza az embereket, és jelenségeket. Szabályok, szerepek, hiedelmek koherens csomagjai születnek ekkor, melyek rendet teremtenek a káoszból, és betartható társadalmi játékszabályokat eredményeznek. A közösség megfogalmazza jó és rossz fogalmát, definiálja az elfogadott morált, amit írott játékszabályokkal (kánon, jogrend) bástyáz körül. A közös értékrendet valló emberek közös valóságcsatornát építenek, melyben az elfogadott hiedelemrendszer, mítosz, illetve a hozzá kapcsolódó kánon biztosítja a kapaszkodót és stabilitást. A közösség identitását a közös mítosz formálja, kontrasztját pedig a belőle kirekesztett, más értékrendet valló csoportok adják.

Az első mitikus kultúrák csoportszervező eleme a közös etnikai örökség volt. A hiedelemrendszerek színesedésével eltűnt azok etnikai jellege, és a fő rendezőelv maga az árnyalt, jól körülhatárolt és beszabályozott hiedelemrendszer maradt. Történelmileg a szervezett vallások kialakulásában korában járunk ekkor, a Krisztus előtt 5. századtól Kr. u. 5. századig tartó időszakban. Nyugaton a judeo-keresztény hiedelemvilág, keleten a konfuciánus, hindu-brahmanista és buddhista tanok rohamos elterjedése jelezte a mitikus tudatszint berobbanását az emberi fejlődéstörténetbe.

A mitikus kultúrát rend, következetesség és szilárd konvenciók jellemzik. Egy igazság és egy helyes út létezik, melyet szabályozott társadalmi szerepek öveznek. Arisztokratikus, hierarchikus berendezkedést találunk ezekben a társadalmakban, ahol az uralkodói jogok örökletesek, a társadalmi mozgástér minimális, a kasztrendszer átjárhatatlan. A személyes felemelkedés kulcsát éppen úgy az egyház őrzi, mint a pokol kapuját (bűnbocsánat és inkvizíció). Határozott játékszabályok vezetnek a mennybe ugyanúgy, mint a paradicsomba.

A politikai közéletben karakteres, konzervatív pártok képviselik a mitikus világképet. Hazánkban talán az MDF került legközelebb a konzervatív értékrend gyakorlati képviseletéhez. Széthullásában komoly szerepet játszott a hatalmi játszmák szintjére süllyedt politikai környezete, melyben vagy megalkuszik elveivel, vagy kitart értékrendje mellett, és beáldozza a hatalmát. (Mint tudjuk: az utóbbi tette.) A KDNP születési anyakönyvi kivonata a szilárd keresztény mítosz köré szerveződő értékrendet példázza, de hatalomba kerülésével törvényszerűen meghasonlott, és ma már csak paródiája a krisztusi értékrendnek. A polgári-racionális FIDESZ már első hatalomba kerülésének pillanatában (1998) konzervatív fordulatot vett, majd további regresszív történetében akkor hátrált vissza a mitikus világképig, amikor felvette a megtévesztő Fidesz–MPP nevet. Valójában akkor szűnt meg polgári párt lenni, mikor felvette a polgári nevet. A demokratikus polgári értékrend helyett ezt követően világosan megnyilvánult a mitikus tekintélyelv jelmondata: „Aki nem velünk, az ellenünk!”

A személyiségfejlődés szintjén a mitikus világképre alkalmas agy megjelenését jelzi a kognitív fejlődés konkrét műveleti (konformista) időszaka. 3–5 éves korunktól mutatkozik ez a tudatszint, ahol a társas együttélés aktuális játékszabályait, a közösségi viselkedés konkrét utasításkészletét sajátítjuk el. A fejlődési szinthez kapcsolódó, jellegzetesen jobb agyféltekés tudatosság a hatalmi világkép harcias, maszkulin önérvényesítése helyett a feminin jellegű beolvadásnak, az érzelmek átélésének kedvez. A nagy egészhez tartozás érzése, a naiv romantika kibontakozása, muzikalitás, és vizuális művészetek szövik át ezt a világnézetet.

Az agy fejlődési rendjében mitikus szinten a jobb oldali temporo-parietális területek strukturális integrációja zajlik. (Szendi Gábor Isten az agyban c. könyve kitűnően dokumentálja, miként éled fel a mitikus istenélmény, ha a temporális agyterület „megvadul” pl. egy epilepsziás góc miatt.)

A racionális (tudományos) világkép

A közösséget szervező mítosz által kijelölt valóságcsatorna a felvilágosodás koráig meghatározó eleme volt minden társadalomnak, és a Föld népességének zöme ma is mitikus (és nem racionális) tudatszinten éli életét. Az etnocentrikus, konformista tudatszint emelkedésével azonban újabb kvantumugrás következett be, s ezzel lehetővé vált belehelyezkedni a többi csoport hiedelemrendszerére, ugyanakkor szertefoszlott az egyetlen abszolút igazság illúziója. Relatív igazságok és értékrendek tömege bontakozott ki, miközben az egyre átjárhatóbb valóságcsatornák határai elmosódtak. A „józan ész” kezdett diktálni, ahol egyik értékrend sem élvez feltétlen prioritást a másik felett. Szabadság, egyenlőség, testvériség! – ez lett az új világ jelmondata, és a konzervatív konformista eszméket - a régi rend őrzőivel együtt - elsöpörte a felvilágosodás forradalmi lendülete.

A csoportot összefűző közös mítosz helyét a logika és józan ész foglalja el. Az etnikai gyökereken, a közös vallási-kulturális hiedelemvilágon alapuló társadalom helyét szabad emberek laza szövetsége váltja fel, akik saját elhatározásukból tagozódnak egy csoportba, ami keretet ad személyes fejlődésüknek. Az egyéni produktivitás, siker, és önérvényesítés adja az értéket, identitást és belső tartást. A soha nem látott gazdasági fejlődés mellett szárnyakat kap az egyéni kreativitás, ami robbanásszerű tudományos-technikai fejlődést eredményez. A racionális tudománynak nincs többé szüksége istenképre, a világ megfejthető összefüggések rendszerére egyszerűsödik. A teremtett világ élménye, és a teremtés-mítoszok elhalványulnak, helyüket pedig átveszi a racionális-tudományos világkép – melyben minden jelenséget megfejthető természeti törvények bonyolult, de megfejthető összjátéka eredményez. Alan Watts szóhasználatával élve: automatikus világ ez, melyet könyörtelen törvények irányítanak részrehajlás nélkül. Isten nélkül működő isteni rend.

A racionális társadalom eszményét képviseli az amerikai függetlenségi nyilatkozat és az Adam Smith-típusú szabad piaci versenyre épített kapitalizmus. Hazánkban az egykori MDF vállalta fel ezt az értékrendet, melyet ma mérsékelt konzervatívnak katalogizálnánk, de valójában a gyakorlati szocializmus feudális mítoszából a racionális szabad piaci kapitalizmusba vezette át országunkat. Az MSZP alapító okiratában pluralista értékrend szerepel (lásd később), és kezdeti időszakában bizonyára szociális-liberális morált preferált. Azonban (törvényszerű) regressziója már az első hatalomra jutásának időszakától (1994) elindult, és nevével ellentétben nem plurális értékrendet képviselt, hanem a rendszerváltással átmenekített vagyont személyes érdekeltségei alá csoportosította, és működő tőkévé konvertálta – tehát a racionális világkép megerősítésén dolgozott.

A racionális világkép a kognitív fejlődés formális műveleti szintjén alakulhat ki. Gyermekeink 9–11 éves korában megmutatkozik ez a készség, mely absztrakt fogalomrendszerek kezelésére és deduktív logika használatára teszi alkalmassá a gyermeket. Jellegzetesen bal agyféltekéhez kötődő képességek ezek, melyek verbálisan kifejezhető, lineáris struktúrába, ok-okozati összefüggésekbe rendezhető világot teremtettek. A racionális világkép kiművelése bámulatos magasságokba repítette az embert – szó szerint az űrbe jutott általa. A tisztán racionális (ateista) világban azonban egyedül maradt az ember istenkép, érzések, morál és esztétika nélkül. A hiányérzet egzisztenciális válságából csak egy újabb világkép felemelkedése jelenthet menedéket.

A pluralista (egalitárius, liberális) világkép

A logikus-racionális világból – minden tudományos sikerének ellenére – hiányzik valami mélyen emberi. Nem logikusak a párkapcsolataink, szimpátia alapú döntéseket hozunk, ürességet érzünk az üzleti siker csúcsán, a halál torkában pedig páni félelmet. Nem logikus, ahogyan a gyengét, elesettet segítjük, hiszen a darwini koncepció szerint saját túlélési potenciálunkat ássuk alá. Nem korlátlan a tudomány logikája, mert életünk végső, nagy kérdéseire nem válaszol. Egyedül üdvözítő, teljes értékű világot szeretne elénk tárni, azonban minden oldalról annak korlátaiba ütközünk. (Mi volt a Nagy Bumm előtt 1 perccel? A fogantatás vagy a születés pillanatától élünk? Hová tűnik halálunk után az életünk során felhalmozott információ? Miért nincs matematikai képlete a boldogságnak?)

Ebből a gödörből mutat kiutat a pluralista világkép, mely a racionális világba reintegrálja az érzelmek, morál és esztétika elfelejtett dimenzióit. A pluralista elme verbálisan sokszor megfogalmazhatatlan, intuitív megélése, hogy az egész több, mint részeinek összessége. A tudomány által nem vizsgálható kérdésekre választ ő sem talál, de legalább felteheti a kérdéseket: valahol a nagy egészben majd bizonyosan lesz rájuk válasz. A pluralista elme érzékenysége már sejtet valami megfoghatatlan Univerzális rendezőelvet, mely túlmutat a tudományos megismerés korlátain, vagy az aktuális társadalmi konvenciókon.

A plurális elme megnyílik a másik ember, etnikum, kultúrkör nézőpontjára. Individualizmusa nem az egocentrikus elme korlátozó önzése, hanem megengedő jellegű, tehát a személyes kiteljesedést a közösség minden tagjára értelmezi, és elidegeníthetetlen jogként ismeri el. Mitikus fejlődési szintjén beágyazódik saját kultúrájába, racionális sikereivel megteremti egzisztenciális feltételeit, majd pluralista szinten elfogadja, és respektálja mások ugyanilyen igényeit – függetlenül annak etnikai hovatartozásától vagy kulturális hátterétől.

A pluralista elme értékrendjének nincs gravitációs középpontja, nem kötelezi el magát egyik etnikai-vallási mítosz mellett sem. Otthonosan mozog világok és világnézetek között – hiedelemrendszere túlmutat a helyi konvenciókon, posztkonvencionális, világcentrikus. A konfliktushelyzetben szabadon vált aspektust, ezért egyéni relációk helyett egy hálózatot lát, melyben minden mindennel összefügg. A szereplők és események bonyolult hálóját érzékeli, melyben eltörpülnek a személyes feszültségek, és rejtett értelmet nyernek a felsejlő (de még nem meghatározható) nagyobb egészben.

A pluralista identitás alapja nem a személyes érdek, hanem a hálózat, melyhez érzelmileg és racionálisan egyaránt kapcsolódni tud. A társadalom szövetét azonos értéket képviselő egyedek alkotják, melyek minden tagját azonos jogok és kötelességek illetik. Mindenkinek azonos értékű szavazati jog jár, és a törvény előtt minden ember egyenlő. A pluralista hálóban minden csomónak azonos jelentősége van, a hálózat pedig a halász hálójára emlékeztet. Az individuális szabadság, egyéni kiteljesedés továbbra is motiváló alapelv, de célja nem a személyes, hedonista örömök maximális kiélése, hanem a hálóban számunkra kijelölt hely maximális feltöltése értelemmel és értékkel.

A személyes növekedés a fontos emberi kapcsolatokban nyer kifejezést. A hálózatos értékrend kiteljesedését kiemelkedő kooperációs készség, harmonikus, rendezett családi és társadalmi kapcsolatok jelzik, a munkában pedig az egyéni képességek és lehetőségek maximális kihasználása. A hálózatos gondolkodásban az egyéni célok mögött feltűnik a nagyobb egész, ezért jelentést és értelmet kap minden apró-cseprő munka, így annak jó elvégzésére belülről érkezik a késztetés, mert elégedettséget okoz. A hálózatos gondolkodásban az egyéni késztetés könnyed természetességgel alárendelődik a közösségi érdeknek. Magas szintű empátia, humanizmus és ökológiai érzékenység jelzi a pluralista önmegvalósítást.

A pluralista elme eszményképe a liberális demokrácia. Hazánkban az SZDSZ alapítása képviselte a liberális demokrácia melletti elkötelezettséget. A hatalom nyomása azonban kivétel nélkül minden politikai tömörülést regresszióba kényszerít, és a holarchikus törvénynek az SZDSZ sem tudott ellenállni. A párt az MSZP-vel kötött 1994-es koalíciós egyezség pillanatában meghasonlott, és miközben a racionális piacgazdaság továbbépítését segítette, kényszerűen szemet hunyt a fokozódó vagyoni egyenlőtlenségek, alulmaradottak fokozódó problémái felett. A liberális eszme soha nem heverte ki ezt a sebet, és nem véletlen, hogy az SZDSZ két évtizedes vajúdást követően elhunyt.

A plurális paradigma rendkívül sérülékeny, ezért állami szintű szervezettségét ma még csak nyomokban találjuk. Talán a Skandináv államok, Hollandia és Dánia jóléti berendezkedése, liberális struktúrái (megengedő drog politika, a másság tolerálása, eutanázia első lépései, stb.) mutatják jeleit egy lehetséges optimista jövőképnek.

A pluralista gondolkodás kialakulása érett felnőttkortól várható, de a biológiai érésnek nem törvényszerű következménye. Életünk csúcs-élményei (flow), nagy katarzisok, orgazmus, droghasználat során villanásnyi időre mindannyian megtapasztalhatjuk a hálózatos világ teljesség-élményét – azonban sajnálatos módon a labilis tudatállapot gyorsan elillan, mert az alacsonyabban szervezett, egyszerűbb, de életképesebb neurofiziológiai rutinjaink könnyedén lerombolják azt. Az értékrend stabilizálódását, személyes karaktervonássá érését néhány ember esetében azonban világosan megfigyelhetjük (Mahátma Gandhi, Nelson Mandela, Dalai láma). A pozitív példák ellenére a hálózatos világkép kollektív kiteljesedését ma még meg sem közelítette a humán civilizáció.

A pluralista értékrend a humán agyműködés dinamikáját tekintve a racionális-logikai képességeket reprezentáló bal agyfélteke és az érzelmi késztetéseket, esztétika és morál dimenzióit kezelő jobb agyfélteke harmonikus összhangjából emelkedik elő. A harmónia azonban sérülékeny, az elmeállapot pedig gyorsan elillan. Társadalmi berendezkedésünk az alkotmányban megfogalmazott szándék szintjén elvileg valahol a racionális-plurális értékrend határán található, azonban a gyakorlati politika szintjén jól láthatóan a mitikus-hatalmi fejlettségig ereszkedik. Ebben a gravitációs vonzástérben a pluralista világkép törékeny elmeállapotából igen ritkán válik tartós karaktervonás, mely alapot kínálhatna a további fejlődésre: az integrált világkép kialakulásához.

Az integrált világkép

A nyugati kultúrkörben talán az anyagvilág határát kitapogató, 20. századi elméleti fizikusok voltak az elsők, kik pillanatnyi, intuitív integrált tudatszintig jutottak. A kvantumjelenségek tanulmányozása vezetett arra a különös felismerésre, hogy a kísérletet végző személy puszta elvárása befolyásolja a jelenségek lefolyását. Objektív tudomány nem létezik, mert a megfigyelhető világ nem független a szubjektív szemlélőtől. (Az objektív matematika illúzióját Gödel tételei 1930-ban lerombolták.) A kor legnagyobb tudósai rádöbbentek valamire, ami messze túlmutat a tudományon. Az atomok, majd elemi részecskék szétmorzsolásával elfogyott a vizsgálható, önálló törvényeknek engedelmeskedő anyag, és maradt helyette a mindent átszövő szubtilis energia, amely szorosan együttműködik az őt vizsgáló elmével. Az Univerzum alkatrészeiből nem maradt más, mint valami furcsa erőtér, melyben a dolgok történnek, és maga a tudat, mely megfigyeli, interpretálja, és ugyanakkor teremti is a történtet.

„Azok, akiket nem sokkol, amikor először találkoznak a kvantummechanikával, valószínűleg nem értették meg” – mondta Niels Bohr. Nos, valószínűleg többségünk még nem érett meg erre. Megértéséhez ugyanis a plurális világkép készségszintű használata lenne szükséges, ahonnan elrugaszkodhat az elme.

A pluralista-hálózatos gondolkodásmód hálójában még minden csomópont azonos értéket képvisel. A liberális gondolkodó számára minden ember egyenlő, minden értékrend azonos súllyal esik latba. A szélsőségesen liberális gondolkodó mindenféle rangsorolást, hierarchiát elutasít, mert azt a társadalmi elnyomás forrásának tekinti. (Sajnálatosan nem veszi észre, hogy a ragsorolás merev elutasítása közben a többi gondolkodásmódnál magasabb szintre rangsorol egyet: a hierarchia-menteset. Ezzel pedig ki is jelöli a liberális gondolkodásmód immanens korlátját.)

A pluralista egyén belső ellenállásának feladásával alárendeli személyes impulzusait a hálózat érdekének, de a sok azonos csomópont között még késztetést érez arra, hogy egyedi, individuális jegyeit kifejezhesse. Az integrált szintre emelkedett tudatosságban már nincs belső késztetés az individualitás kifejezésére. A magas szintű individualitás bizonyítási kényszer nélkül megélhető, természetes élmény, amit úgy nevezünk: autonómia. Az autonóm emberek kollektívájában az elnyomó hierarchiák helyett alulról építkező, organikus hierarchiák épülnek, melyeket a résztvevők eltérő érdeklődése, elkötelezettsége, szerepköre jelöl ki.

Az integrált tudatosság hálózatában eltűnnek a stabil csomópontok, és rugalmas, relatív kapcsolódások fluktuáló rendszerévé alakul. A szereplők között természetes hierarchia épül fel, melyben a rátermett felemelkedését nemcsak a saját küldetéstudata és magas önértékelése motiválja, hanem az alatta lévők jóváhagyása és a felette lévők áldása egyaránt kíséri. Az integrált hierarchia minden szintjét áthatja a személyes autonómiából fakadó immanens jog arra, hogy magasabb szintre léphessen. Ugyanakkor az integrált hierarchia minden szintjét áthatja a felelősség a lentebb lévők iránt, amit az alacsonyabban szervezett tudatszintek és létformák elfogadása, tiszteletben tartása és könyörülete jelez.

A rendszerszintű gondolkodásban önálló életre kel, és kiteljesedik az „egy mindenkiért, mindenki egyért” eszme. Az integrált világképre épülő társadalom fluid rendszerei átjárhatóvá válnak, egymásba ágyazódnak. Az autonóm személyiség értékét nem a társadalmi hierarchiában elfoglalt helye határozza meg, hanem a hálóba ágyazottsága, kötőereje – s egyben szabadsági fokainak száma.

Az integrált világkép kollektív megnyilvánulása ma még nyomokban sem észlelhető, és körvonalazása is leginkább jóhiszemű utópiának imponál. (Ezért társadalmi-politikai képviselete sincs.) Az átlagos személyiségfejlődésben sem jelentkezik az integrált világkép, bár agyunk struktúrájában fellelhetők e képesség kialakulásának alapfeltételei. Az integrált világkép neurofiziológiai szinten a két agyfélteke szinergikus, harmonikus együttműködésében manifesztálódhat, amit az aktív prefrontális agykéreg kontrollja stabilizál. A tartósan, folyamatosan aktív prefrontális agyműködés kulcsszerepet játszik abban, hogy a környezet random impulzusai ne vigyék tovább az integrált tudatállapot fókuszát, továbbá az alacsonyabban szervezett ösztönös, érzelmi késztetések ne rombolhassák le a két agyfélteke szinkron együttműködését.

Túl az integrált világképen

A szociokulturális fejlődésünk vázolt holarchikus modellje alul és felül sem korlátos. Alulról a bioszféra határtalan, múltba vesző fejlődéstörténetét találjuk, míg kialakultak az első hominidák, melyek archaikus társadalomba szerveződtek. Felülről sem áll meg az elme fejlődéstörténete, és a nooszféra további strukturálódása végeláthatatlan távlatot kínál, melyet talán egyszer valaki technooszférának fog elnevezni. Az integrált világkép globális szintre teljesedhet, melynek kezdeményeit már ma is megtalálhatjuk a globális fenntarthatósági projektek, Római klub stb. kísérleti próbálkozásaiban. Új értelmezést kaphat a spirituális fejlődés – bár ma még erősen szennyezi a preracionális regresszió hajlama. A személyközi relációkból transzperszonális tér nyílik, a globális gondolkodást egyre absztraktabb metakogníció válthatja fel. A humán idegrendszer ma ismert kapacitásait korlátlanul bővítheti a nanotechnológia, az agy-számítógép interfész már ma is megtalálható prototípusainak robbanásszerű fejlődése. A szerző gyógyíthatatlan optimista, ezért szerinte a határ határtalan, és e ponton szándékolt korlátot húz, mert a fejlődési lehetőségeink taglalásánál sürgetőbb dolga van. Jelenlegi bio-pszicho-szocio-kulturális fejlődési irányunk hátrafelé halad, és meg kell értenünk, hogy miért teszi.

Miért zuhanunk alá mégis?

A vázolt impozáns fejlődéstörténet élő cáfolatának tűnik Magyarország, és a tágasabb környezetünk aktuális értékválsága. Hogyan értelmezhető a baloldali, liberális politikai tömörülések tömegbázisának széthullása, a romjaikon felépült „illiberális demokrácia”, az embertelen hazai migránspolitika, vagy a szélsőjobb hangok felerősödése? Miért alacsonyodtunk rablólovagok, és csákmáték által irányított jobbágyok, bérrabszolgák szintjére? Miért esélytelen a kulturált, racionális érvelés az érzelmeket felkavaró, manipulatív közbeszéddel szemben? Miért lett szitokszó a „liberális”, és hová tűnt hazánkból a balliberális értelmiség? Miről mesél az Európai Unió mély válsága? Meddig élhetünk Európa kitartottjaként az Uniós értékrend látványos szembeköpésével? Van-e lehetőség a felemelkedésünkre? Miről beszél a leépülő agyarország, széthulló Európai Unió, és haldokló Gaia?

A fejlődés, és integráció elakadásáról beszél – de erről majd máskor.

(A gondolkodási keretek eltérő színjelölése a spirál-dinamika konszenzusát követi.)

Ajánlott irodalom

• Arthur Koestler: Szellem a gépben (Európa Kiadó, 2000)
• Ken Wilber: Integral Psychology. Consciousness, Spirit, Psychology, Therapy. (Shambala, 2000)
• Ken Wilber: Sex, Ecology, Spirituality. The Spirit of Evolution (Shambala, 2001)
• Ken Wilber: A Brief History of Everything. (Shambala, 2nd ed., 2001)
• Don E. Beck, Christopher C. Cowan: Spiral Dinamics. Mastering Values, Leadership and Change (Wiley-Blackwell, 2005)