Előző írásom kultúrtörténetünk integrál-modelljéről mesélt. Ken Wilber keret-koncepciójába kitűnően beilleszthetők a fejlődés-lélektani, kultúr-antropológiai, társadalomtudományi kutatások éppen úgy, mint a kognitív idegtudomány, a tudatkutatás idevágó eredményei, vagy Heraklitosz és Platón filozófiai öröksége. Wilber modellje kevésbé fókuszál az egyes fejlődési fázisok közötti mozgásokra, ezért azt kitűnően kiegészíti a Clare W. Graves úttörő kutatásaiból kifejlődött spirál-dinamika. Utóbbi pontosan megmutatja a gondolkodási kereteink belső erőviszonyait, azok egymásba alakulásának dinamikáját. Az integrál-spirál-dinamika megértésével sok egyéb belátás mellett választ kapunk az előző írásban feltett kérdésekre:

Hogyan értelmezhető a magyar baloldali, liberális politikai tömörülések tömegbázisának széthullása, a romjaikon felépült „illiberális demokrácia”, az embertelen hazai migránspolitika, vagy a szélsőjobb hangok felerősödése? Miért alacsonyodtunk rablólovagok, és csákmáték által irányított jobbágyok, bérrabszolgák szintjére? Miért esélytelen a kulturált, racionális érvelés az érzelmeket felkavaró, manipulatív közbeszéddel szemben? Miért lett szitokszó a „liberális”, és hová tűnt hazánkból a balliberális értelmiség? Miről mesél az Európai Unió mély válsága? Meddig élhetünk Európa kitartottjaként az Uniós értékrend látványos szembeköpésével? Van-e lehetőség a felemelkedésünkre? Miről beszél a leépülő agyarország, széthulló Európai Unió, és haldokló Gaia?

A válaszokhoz először azonban foglalkoznunk kell biológiai-pszichés-kulturális-társadalmi fejlődésünk általános sajátosságaival.

Alap nélkül nincs felépítmény.

Molekula nélkül nincs sejt, és sejt nélkül nincs szövet, mely felépítheti a humán agy komplex mintázatát, ami nélkülözhetetlen segédeszköz például ahhoz, hogy ezen karakterek értelmes mintába rendeződjenek ebben a szövegben. Alap nélkül nincs felépítmény.

Táguló gondolkodási kereteink hierarchikusan épülnek egymásra. Egyszerű reflexekre érzelmek, majd egyre bonyolultabb mentális szerkezetek épülnek, miközben egyre árnyaltabb jelentést adunk a tapasztalt jelenségeknek. Az egyszerűbb paradigmák a személyiségfejlődés korai fázisaiban jelentkeznek, a humán agy érésének kezdeti lépéseit képviselik, és alapját biztosítják a további fejlődésnek.

A közösségi színtéren párhuzamba állíthatók ezzel kulturális-társadalmi fejlődésünk korai formái. A kevéssé árnyalt, mondhatni primitív kulturális konstrukció (pl.: mágikus, hatalmi, mitikus keret) rendkívüli vitalitást és stabilitást rejt, mely nélkülözhetetlen alapfeltételét jelenti a rá épült cizelláltabb, de sérülékenyebb struktúrák megjelenésének. Rendkívül fontos megérteni, hogy a komplex, fejlett strukturák felbukkanása, kiteljesedése nem több, mint törékeny lehetőség – mely mindig az alatta fekvő fejlődési szintek egészséges szerkezetére támaszkodik. A komplex struktúra tehát alapján nyugszik, és jóval sérülékenyebb. (A felvilágosult, urbanizált polgár világát egy áramszünet is képes lerombolni, míg a törzsi keretben mozgó maszáj pásztor gyufa nélkül is vígan túlél.)

A fokozatos fejlődés megköveteli a megelőző lépcsőfok bejárását, tehát nem tudunk bakugrásokkal feljutni az emeletre. A személyiségfejlődésben éppen úgy megfigyelhető ez a lépcsőzetes építkezés, mint kulturális evolúciónkban. Piaget formális műveleti szakaszába nem fejlődhet a gyermek addig, míg a konkrét műveleti szak kognitív készségeit nem birtokolja. Ugyanígy: racionális világkép, és a hozzá tartozó demokratikus berendezkedés nem épülhet ki egy társadalomban mindaddig, míg a konformista (mitikus, konzervatív) rend nem biztosítja hozzá a stabil (gazdasági és kulturális) alapot.

Shiva tánca, avagy differentáció és integráció.

A hindu mitológiában Shiva tánca tükrözi a Kozmosz rendjét, a teremtő erő (shakti) ritmikus áradását, - teremtés és pusztulás örök körforgását. A fejlődés minden lépésében felismerhető e két mozgás dinamikus tánca. Az új készség, tulajdonság megnyilvánulását (differentáció) szükségszerűen követi a beolvadás, integráció, melyben az új képesség beleilleszkedik a már adott rendbe, és új minőséggel gazdagítja azt. Bármelyik lépés elmarad, Shiva elbukik, és a fejlődés elakad.

Az elmaradt integrálódás jó példája a rosszindulatú daganat. Minden sejtünk osztódással differenciálódik elődjéből. Ha elmarad a szervezetbe integrálódása, azt az orvoslás úgy ismeri: rák.

Az elmaradt differentáció még világosabban mutatja a fejlődés megtorpanását. A középkori Európa gondolkodási keretét másfél évezredig integrálta, konzerválta az Arisztotelész logikájára alapozott skolasztika, és dogmatizmus. A konformitásból kiemelkedett ráció jelentette a differentációt, mely nélkül a dogmának ma sem lehetne alternatívája.

A fejlődés (differentáció) alapja mindig egy készség-szinten begyakorolt (integrált) képesség. (Nem tanulhat driftelni az autóvezető addig, míg gondolkodnia kell a helyes pedálsorrenden, vagy a váltófokozatok helyén.) Hosszas tanulás, és gyakorlás vezet az aktuális gondolkodási keret kitöltéséhez. Az egészségesen fejődő társadalom tagjai nehézség nélkül kapaszkodhatnak feljebb Maslow híres piramisán. Az utat egyedül kell megtenniük, de a kulturális környezet, és szociális infrastruktúra támogatja a közösség tagjait abban, hogy az elfogadott, elvárt fejlettségi szintet elérjék. Az adott világkép egyfajta gravitációs vonzást gyakorol tagjaira. A hátramaradottakat felfelé emeli, amíg az elfogadott társadalmi elvárásokat eléri az egyén. (A bushman törzs közösségi óvodája éppúgy erre hivatott, mint modern kultúrákban kiépült fejlesztőpedagógia, vagy korrekciós nevelőintézet.) Az aktuális gondolkodási keretből kinőtt keveseket ellenben lefelé húzza a közösség gravitációs tere. (A középkori Európa pl. az inkvizíció intézményét üzemeltette a másként gondolkodók, és a vallásos-mitikus keretből kiemelkedett gondolkodók számára.)

Az egészségesen fejlődő kultúra előbb-utóbb kinövi azt a gondolkodási keretet, amelyben felvirágzott. Biztos jele ennek a megoldhatatlan élethelyzetek sokasodása, a gondolkodási paradoxonok felszaporodása, és a mélyülő társadalmi krízis. Szerencsés (és lényegesen ritkább) esetben a krízis egy újabb, magasabban strukturált, komplex gondolkodási keret kialakulásában nyer feloldást, mint történt ez például a felvilágosodást követő ipari forradalom idején. Az új paradigmában azután ismét megindul a felfelé kapaszkodás Maslow piramisán – azonban itt már újabb tartalommal telítődik az önmegvalósítás fogalma.

Evolúció, vagy devolúció?

Nagy átlagban, és tág időkeretben nem kétséges, hogy közösségi formációink egyre fejlettebb formákat öltenek. A mágikus-hatalmi fejlődési fázisokat már a magyar kultúra is kétségtelenül meghaladta, hiszen nézeteltéréseinket ma már nem visszacsapó íjjal, vagy fokossal rendezzük. A komplexebb társadalmi formáció gyorsabb fejlődést követel tagjaitól, hiszen a „nulláról induló” újszülöttnek fejcseperedése során egyre bonyolultabb készségekig kell eljutnia. Néhány évtizede még a Föld népességének túlnyomó többsége analfabétaként ért személyes fejlődésének csúcsára, és elegendő volt helyi közösségének rítusait, szokásjogát elsajátítania. Ma gyermekeink egyre nagyobb hányada az iskolába érkezésekor mobiltelefon, és számítógép készségszintű felhasználója, és közülük sok már első osztályban ír-olvas, és hamarosan bekapcsolódik a „világfalu” kavalkádjába.

A fejlődést illetően mégis lehetnek kétségeink. Míg hosszú távon fejlődésünk bizonyosnak tűnik, a jelek szerint a kulturális evolúció rövid távon nem törvényszerű. Az Európai Unió fejlett országok pluralista kormányainak integratív erőfeszítéséből született, ma mégis a széthullás szélére került. Magyarország a működő szocializmus mítoszából rendszerváltásunk idején a racionális piacgazdaságba csöppent, ma mégis a hatalmi paradigma falanszterének szélére süllyedt. A demokratikus jogállam elve a pluralista egyenlőség, és többségi akarat eszméjén alapul, a gyakorlatban minden jogállamot hatalmi-stratégiai játszmák alapján irányít egy racionális keretben megerősödött, befolyásos kisebbség. A pluralista, liberális államrendet leginkább megközelítő skandináv országokban (pl. a migráns-krízis nyomán) jól megfigyelhető regressziót láthatunk az ethnocentrikus hangok felerősödésével. Az angol gyarmatosítás racionális berendezkedést erőltetett az etnikai (mitikus) alapokra épült indiai kasztrendszerre, ami az angolok távozásával azonnal széthullott, a regresszió pedig nem állt meg a kasztrendszer újraépülésével: Pakisztán és Kashmír azóta is az erőszakos hatalmi holon peremvidékén egyensúlyoz. Az afrikai gyarmati rend felbomlásával minden érintett ország destabilizálódott, és törzsi-etnikai harcok színterévé pusztult. (Egyetlen ismert kivétel: a Dél-afrikai apartheid lebontása, ami a spirál-dinamika ismeretében, és aktív alkalmazásával történt.) Történelmi példák hosszú sorát lehetne találni a kulturális fejlődés cáfolatára. A kérdés: miért a visszafejlődés?

A fejlődés csapdái.

Amint láttuk: alap nélkül nincs felépítmény. A fejlődés megalapozója nem lehet más, mint az alatta fekvő, egészségesen megerősödött konstrukció. Ha érteni kívánjuk, miért halvaszületett a magyar demokratikus államrend, akkor ismernünk kell az alapot, melyre demokratikus rend építhető.

Kulturális-társadalmi fejlődésünk látszólagos elakadása azonban nem a közösség immanens sajátossága. Annak hátterében mindig megtalálható egyes tagjainak elakadása, regressziós hajlama. Ha a közösség működési zavarait szeretnénk megérteni, akkor érdemes tagjainak viselkedését, üzemzavarát közelebbről szemügyre venni.

Agyarország lejtmenetében (számomra legalábbis) nem a posztkommunista maffiaállam sajátosságai, működési mechanizmusai igazán érdekesek.A jelentéktelennek tűnő személyes gyengeségeink, a beszűkült gondolkodásunk, az apátia háttere érdekes igazán, mely akadályozza fejlődésünket, és ma is életben tart egy kártékony hatalmat. A következőkben ezért az egészséges személyiségfejlődés törvényszerűségeiről, és annak buktatóiról kell elgondolkodnunk.