Szerencsés vagyok.
Szerencsés vagyok, mert nem humán erőforrás lettem, hanem a véletlen folytán hivatást találtam, melyet szeretek, ezért a munkám ma is öröm, és fejlődés forrása.
Szerencsés helyzetben vagyok, mert akkor voltam fiatal, mikor még egy egyedülálló pedagógus gyermeke is orvossá válhatott, ha jól tanult.
Szerencsés vagyok, mert feleségem jól viseli a heti 80 munkaórám, és három gyönyörű gyermekem beéri annyival, amennyi a családnak jut belőlem.
Szerencsés vagyok, mert az orvosi kézművességet olyan sebészektől leshettem el, mint Erdélyi Béla, Ádám Attila, Horváth Tibor, Kiss János, Vörös Attila, Harsányi László, Hajdú Zoltán, Ritter László, Jakab Ferenc, és ki tudja még hányan. (Többségük ma sem tudja, ki vagyok, és mennyit tanultam egykor tőlük…)
Szerencsés vagyok, mert olyan kórházba sodort az élet, ahol a Békéscsaba-Gyula közötti pártpolitikai csatározás nyomán húsz éve korszerű, jól felszerelt műtőblokk épült, melynek lassan pusztuló romjain ma is elfogadható körülmények között dolgozhatok.
Szerencsés vagyok, mert a kórházam vezetése a lehetőségeihez mérten mindig utat engedett személyes ambícióimnak (második szakvizsga, szervezett vastagbélszűrés).
Szerencsés vagyok, mert jelenlegi osztályvezetőm habitusa nyomán munkámban (egyre fogyatkozó kollégáimmal együtt) szabadon kibontakozhatok.
Szerencsés vagyok, mert a vidéki kisváros egészségügyi palettáján kevés a szín, ezért az évek során a munkáltatómmal, és betegekkel szemben is gyenge alkupozícióba kerültem. Lassan én mondhatom meg, hogy mennyiért vagyok hajlandó áruba bocsátani a tudományomat.
A szerencsémnek azonban komoly ára van, ezért ma mégis egyre hangosabban felmerül a kérdés, hogy mit kezdjek vele?
Minél rosszabb neked, annál jobban élek én…
Valahol az ókori Kínában állítólag addig fizették az orvost, amíg betegség nem ütötte fel a fejét. (Aztán nem fizették, esetleg leütötték a fejét.)
A mai orvos azonban világszerte a betegségből, és a beteg nyomorúságából él. Az orvos egzisztenciális stabilitását a beteg kiszolgáltatott helyzete, tudatlansága, félelmei biztosítják, és a paradoxon különösen kiélezett a rosszul szervezett, alulfinanszírozott, és korrupt hazai egészségügyben. A hazai orvos az ellátórendszer hiányosságaiból él, ameddig bírja gyomorral. (Azután rendszerint költözik.) De miért gyomorforgató a hazai egészségügy?
Az orvos nem keres rosszul.
A divatos siránkozás ellenére azt kell állítanom, hogy a magyar orvos nem keres rosszul. Ha rosszul keres, akkor nagyon rosszul menedzseli magát, és nem él a lehetőségeivel – ergo megérdemli.
A magyar kórházak működési költségeinek kétharmadát a bérköltségek teszik ki - még a siralmas bérszínvonal mellett is. Ez önmagában is jelzi az alulfinanszírozottság mértékét. Minél többet követel tehát a dolgozó, annál hamarabb taszítja romlásba intézményét.
A hiányszakmák művelői (patológus, radiológus, aneszteziológus) már sok éve rájöttek, hogy alkupozícióba kerültek, és munkájukért komoly pénzt követelhetnek akár alkalmazotti, akár bújtatott vállalkozói jogviszonyban hajlandók dolgozni. Munkájuk nélkülözhetetlen, ezért követeléseiknek csak a siralmasan finanszírozott intézmények szűkös lehetőségei szabnak határt. Még e korláttal is előállhatott kórházamban olyan helyzet, hogy a 120 kilométerről érkező „bedolgozó” altatóorvos többet keresett, mint a műtőben dolgozó teljes csapat együttesen. (Sebész, műtősnő, altató asszisztens, műtőssegéd.) Az orvosi hiányszakmák köre azonban folyamatosan bővül, és ma már óvatos béralkuba bocsátkozhat alkalomadtán akár sebész, vagy nőgyógyász is. Nem lehet végtelenségig szembeállítani az operatőr zsebébe képzelt esetleges hálapénzt a biztos fizetéssel, - ha pedig már nincs, aki operáljon, akkor nincsen szükség altatásra sem…
A folyamat eredményeként lassan elkezdtek kiegyenlítődni az orvosi bérek – azonban a szakdolgozói és képzetlenebb (de nélkülözhetetlen) réteg sajnálatosan teljesen kimaradt az alkuból – márpedig nélkülük megáll a szekér. Egyelőre még valahogy eldöcög a sárban, de az égbekiáltó bérfeszültségek folyamatos konfrontációkat okoznak a dolgozók között.
A hálapénz.
Az elvárt hálapénzzel kifoltozott, szánalmas egészségügyi finanszírozás minden résztvevőnek sanyarú. A hálapénzben érintett, létszámra jelentéktelen, de hatalmi pozícióban dolgozó orvos-réteg szemlesütve teszi el a pénzt, melyért nem egyedül dolgozik meg. A többi eü. dolgozót meglopja, ugyanazért kér/fogad el baksist, amiért a fizetését is kapja, és a kiszolgáltatott betegtől kapott kiváltság-díj elfogadásával a kriminalitás határán táncol. (Magam kifejezetten sértőnek érzem a hálapénzt, mert a préselése mögött lapul a feltételezés, hogy csak akkor figyelek oda a betegre, ha baksist kaptam érte.) A hálapénz elfogadója szemet huny a rendszer galádsága felett, nem érdeke tisztességes bérezésért hadba szállni, és konzerválja a korhadt szisztémát. A hálapénzből kimaradó ellátók ellenállása minden szinten akadályozza a gyógyítást, de a passzív ellenállás felszámolására sem morális, sem jogi eszköz nincs, amíg a hálapénz felett szemet hunyunk.
A korrupt rendszerhez alkalmazkodó beteg egyfelől érthetően próbálja kiváltságok vásárlásával csökkenteni kiszolgáltatott helyzetét, vagy próbál soron kívüli nívós ellátáshoz jutni – egy omladozó hiánygazdálkodás keretei között. Másfelől éppen az ő korrupciós nyomása tartja máig életben a rogyadozó rendszert.
A gyógyszergyártók nyomása.
A divatos spekuláció szerint az egészségügy világszerte látható válságát a betegségiparban érintett gigacégek nyomása torzítja, kik betegségben, és gyógyszereladásban érdekeltek. Noha tagadhatatlan a befolyásuk, a krónikus betegségek és civilizációs ártalmak tömegét nem lehet néhány cég gazdasági befolyására visszavezetni. (A jelenséget sokkal inkább magyarázza a szűk látókörű tudományos paradigma, a nyugati egészségfilozófia, és azok szociológiai következményei - de erről majd máskor.) A gyógyszeripar valóban nem érdekelt az egészségéért felelősséget vállalni képes, azért tenni is hajlandó életszemlélet propagálásában. Helyette 3x1 tablettát javasol, melyet lustaságunk miatt készséggel elfogadunk – a valódi gyógyuláshoz szükséges komoly erőfeszítések helyett. A mammutcégek valóban irdatlan pénzt nyernek a (sokszor indokolatlan) diagnosztikán, és a krónikus (azaz „gyógyíthatatlan”) betegségek kezelgetésén. Másfelől a gyógyszer-vizsgálatok nyomán jelentős motívációs jellegű pénzek vándorolnak az egészségügybe, elsősorban a vezetői zsebekbe. Mégsem állítanám, hogy ez lenne a hazai egészségügy egyik jelentős rákfenéje, és amint a válság egyéb okai súlyosbodnak, ennek jelentősége tovább csökken. (Ráadásul néhai kiátkozott Molnár Lajos regnálása alatt jelentősen korlátozták a gyógyszermultik befolyását, és ennek hatásai ma is érezhetők például a hazai gyógyszerrendelési gyakorlatban.)
Az egészségügy dolgos derékhada.
A hazai roskatag betegségipart a munka zömét elvégző nővéri, szakdolgozói réteg tartja még mozgásban. Fizetésük szánalmas, társadalmi megbecsültségük siralmas, és elégedetlenségük teljesen érthető. Lojalitásukkal évtizedek óta visszaél a mindenkori kormány. A nyelvtudás hiánya, a magyar ember röghöz kötöttsége miatt lassú e réteg elvándorlása, de egyre inkább érezhető a fogyatkozásuk. A hazai egészségügyben csak akkor ragad le a szakdolgozó, ha valóban szereti (valaha nagyon szerette) a munkáját, vagy képtelen/alkalmatlan arra, hogy továbbálljon. A maradók óhatatlan fásultsága, kiégése, és elégedetlensége pedig biztos recept arra, hogy a hazai intézményeket átszője a rossz hangulat, ingerültség, és reménytelenség.
A felső vezetés: politikai satuban.
A posztkommunista maffiaállam kiépülésével az egészségügyi intézményeket centralizálták, az intézményvezetőket politikailag elkötelezett káderekkel töltötték fel. Természetesen nem ítélhetem meg az intézményvezetők szakmai-menedzseri rátermettségét, de a politikai lojalitás, és értékrend vonatkozásában hovatartozásuk nem lehet kérdéses. Természetesen mindig lesz egy-egy zomborgábor, ki azzal hitegeti magát, hogy szakmai szempontokkal felülírható a politikai érdek, de idővel ébred és feláll, vagy betagozódik a fogadott család hierarchiájába. A centralizált intézmény-struktúrában (az oktatásügyhöz hasonlóan) a kórház-vezetés gyakorlatilag hatáskörét veszítette. A központosított beszerzések rendszerében nagy pénzek osztásához nem fér hozzá, és csekély befolyása van az intézmény gazdálkodására. A nagyobb fejlesztések tervezése és megítélése sokkal inkább függ politikai lojalitástól és befolyástól, mint tényleges fejlesztési igénytől – így tovább torzul a hazai ellátórendszer alkalmatlan infrastruktúrája és szerkezete. A rugalmatlan központi beszerzések nyomán rendszeressé váltak olyan műtői határhelyzetek, melyekkel inkább nem is borzolnám a kedélyeket…
A megnyirbált hatáskör ellensúlyaként a kórházvezetők számíthatnak a folyamatosan csőd szélén táncoló intézmények ismételt állami konszolidációjára. A satuba fogott vezetés természetesen ragaszkodik a pozíciójához, ezzel konzerválja a siralmasan alulfinanszírozott egészségügyben kialakult patthelyzetet.
A magánorvoslás, avagy a szürke ötven árnyalata.
A silányuló közellátás, a gyarapodó várólisták ellensúlyozására erősödik a magánorvoslás szerepe. A magánorvosi ellátásban azonban többnyire olyan szolgáltatásokat kénytelen megvásárolni a beteg, melyek a társadalombiztosítás terhére egyébként is kijárnak neki.
A hálapénz mellett ezen a csatornán hatalmas összegekkel, zsebből pótolják betegeink az eü. büdzsé hiányát, ezért az államnak nem érdeke felszámolni e gyakorlatot – még akkor sem, ha az üzlet jelentős részben a szürke gazdaságban zajlik. (Számla nélkül, közalkalmazotti munkaidőben, intézményi infrastruktúra igénybe vételével.)
Tovább bonyolítja a zűrzavart, hogy az állam szankcionálja a beteg visszautalását magánellátásból a finanszírozott rendszerbe. Magánorvos még szakmailag indokolt esetben sem kérhet további vizsgálatokat a finanszírozott intézményektől. (A beteg az állam helyett zsebből finanszírozza a szakorvos munkáját, ennek ellenére a szakorvos nem kérheti meg a munkájához szükséges kiegészítő vizsgálatokat. Az abszurd helyzet miatt a szakorvos kénytelen lehet „visszalopni” betegét a finanszírozott ellátásba, és képtelen tisztán folytatni magánorvosi tevékenységét.)
A fizetőképes beteg tehát (többé-kevésbé legális) úton megvásárolhat magának bizonyos kiváltságokat, azonban a folyamat felszámolja a szolidaritás-alapú társadalombiztosításunkat. (Fizess, vagy állj be a sorba!) A nyomás olyan morális kényszerbe hozza az ellátót, melyben igen nehéz jó döntéseket hozni. (A magánrendelésemen jelentkezők egy része soron kívüli műtétre kíván belépőt váltani, amit csak az igény következetes megtagadásával lehet kivédeni.)
A kiváltságosnak: mintaklinika.
Az állami egészségügytől elkülönített, valódi magánellátásra is növekszik a hazai igény és lehetőség, de ezzel tovább fokozódik a morális lejtmenetünk. A fapados közellátás és az öt csillagos kínálat között táguló hasadék önmagában nem feltétlenül lenne probléma. A liberális kormány idején körvonalazódott, majd gyorsan lesöpört több biztosítós rendszerben tisztább viszonyokat lehetett volna teremteni a biztosítók, hatékony szolgáltatók, és vásárlók között. A tehetős réteg emelt biztosítási tételek mellett megválthatta volna a kiváltságos ellátás körülményeit (ha úgy hiszi, hogy attól jobban gyógyul), az alapszintű ellátás meghatározásával pedig felszámolható lett volna a mai defenzív, és rendkívül pazarló orvosi gyakorlat. Az a politikai erő, mely annak idején "a nép érdekében" elsöpörte az elképzelést, ma Svájcba jár gyógyulni, és magánklinika építését tervezi…
Az emelt szintű ellátás természetesen szürke viszonyaink között is kiépült. A kiváltságos utat talál a sztár-orvoshoz, aki állami keretek között nyújt számára extra ellátást néhány közpénzből felpumpált kiválasztott intézményben.
Az ellenszéllel dacolva tartja magát néhány tisztán magánellátást kínáló klinika. Ők a szűkös, valóban tehetős hazai klientúrát célozzák, vagy uniós betegek egészségturizmusára építenek. Helyzetüket bonyolítja, hogy orvosaik nagy része munkát vállal a magánklinikán, és az állami ellátásban is. Ők azzal a dilemmával szembesülnek, hogy betegüket irányíthatják a fapados állami egészségügybe, vagy jó pénzért a magánklinikára egyaránt. Nehéz helyzet, mely karakteres embereket kíván. (Magam nem vagyok hozzá eléggé karakteres, ezért eddig ellenálltam a nívós helyi magánklinika csábításának.)
Szerencsés vagyok, de…
Szerencsés vagyok tehát, mert jól megélek egy bomladozó egészségügy rothadási termékein. Nem feledhetem azonban, hogy nekem azért jó, mert egyre több kiszolgáltatott beteg szédeleg a széthulló ellátórendszer útvesztőiben. Kötelességem ezért jelezni, hogy egyre kevésbé tudok örülni a szerencsémnek. Jobban szeretnék látni helyette biztonságos és kiszámítható betegutakat, elégedett betegeket, és örömteli munkatársakat. „Fenntartható” egészségügyet szeretnék, és ezért hajlandó vagyok ésszerű önmérsékletre, és némi rövid távú előny feladására is. Ki tart velem?
