Történt egyszer, hogy távollétemben egy férfi zörgetett a kertkapunkon. (Akkor még) kisfiam szaladt elé, és kérdésére elmondta, hogy szülei nincsenek itthon. Az jó, mondta a férfi, majd kedvesen az udvarunkba kéredzkedett, és egy jókora ajándék-kosarat hagyott a teraszunkon. Később komoly kérdezősködésbe került kideríteni, hogy ki volt az illető. Jó egy évvel a gerilla-akciója előtt operáltam. Nos, az esetet azóta is valódi hálaként könyvelem el - de ezt tekintem ritka kivételnek.
Az egészségügyet évtizedek óta mérgező hálapénz a legkevésbé sem a háláról szól. Egy hiánygazdálkodás keretei között létrejött korrupciós forma, mely ma is mételyként rágja, és belülről zabálja fel ezer sebből vérző egészségügyünk egyik utolsó tartóoszlopát: a dolgozók lojalitását. Egy végletekig leszűkült ellátórendszerben szükségszerűen korrupciónak tekinthető minden fekete pénzmozgás, mert óhatatlanul tovább rontja azon betegek pozícióját, akiknek nem áll módjában kiváltságokat vásárolni - a lepusztult gépezet "normál" működésétől pedig már nem sok jó várható.
A kiszolgáltatott beteg, vagy hozzátartozója inkább szégyent érez a boríték szuszakolása közben, mintsem hálát. Zavartan próbál némi személyes odafigyelést, minőségi ellátást, kiváltságot vásárolni - egy biztonságos kis zugot az egészségügy foszladozó romhalmazában. „Parás” szakmát művelek, ezért pontosan ismerem ezt a megalázó élethelyzetet. Ismerem a pökhendi beteget, aki nyamvadék fizetésemmel, használt autómmal együtt kilóra kíván megvásárolni, mert azt hiszi, hogy elpocsékolt egészségét éppen úgy megvásárolhatja, amint korábban felvásárolta gyengébb üzletfeleit. Ismerem az aggódó gyermeket, aki sok éve zaciba dobta szüleit, és lelkiismeretén könnyítendő lázasan próbál kiváltságokat vásárolni az elhanyagolt felmenőnek. Ismerem az elkeseredett hozzátartozót, aki évek óta ápolja leépült párját, és most pár hét egyedüllétet, pihenést, és nyugalmat szeretne vásárolni a kórházi ápolás elnyújtásával. Ismerem a (jó okkal) bizalmatlan beteget, aki pénzével szeretne megolajozni egy végzetesen szétkorhadt gépezetet. Ismerem a rettegő haldoklót, aki reményt, bizalmat, törődést, és emberi kapaszkodót keres egy embertelen rendszerben.
Egyetlen élethelyzetre sem kínál megoldást a zsebembe gyömöszölt pénz. Nem pótolja az egészségügy súlyos rendszerhibáit, a végletekig kizsigerelt nővért, a szakdolgozók szürke kiégett tömegeit, és az ellátórendszer számolatlan emberi alkatrészét. Tűrhetetlen feszültséget kelt a dolgozók között, és megmérgezi a munkahelyi levegőt, melyet életünk felében közösen szívunk. Személyesen is sértőnek érzem, mert a boríték mögött lapul a kimondatlan feltételezés, hogy nem fogok kellőképpen odafigyelni a betegre, ha nem kapok érte baksist.
A hálapénzt elfogadó orvos.
A korrupció az ellátórendszer minden szintjén virágzik. A rendkívül gyatrán finanszírozott körorvosnak nem sok túlélési lehetősége van, ha ellenáll a csábításnak. Jó esetben csak vesz a körzettel együtt egy jó mély fagyasztóládát, rosszabb esetben forintért méri a receptet, és az injekciót. Az idősödő kórházi orvosnak már volna lehetősége kiszállni, de ehhez felrúgni kényszerülne a feudális rendet, és egyéni béralkut kellene kötnie munkáltatójával. Kevés meri megtenni, és hát nem is könnyű döntés a „talált pénzt” beáldozni valami homályos morális értékért cserébe.
Az orvos sokféle pszichológiai taktikát alkalmazhat önmaga felmentésére, ha korrupciós pénzt fogad el, és tükörbe szeretne nézni. Tagadhat más előtt, hiszen senki nem tudja pontosan, hogy kinek hol, mennyit tömtek a zsebébe. Tagadhat önmaga előtt, hiszen a mai napig jótékony eufemizmussal hálapénznek nevezi a jogosulatlan előny vásárlására átadott korrupciós pénzt. Racionalizálhat, hiszen sokat tanult, és sok felelősséget vállal a kapott rissz-rossz fizetéséért, amit elegendő indoknak talál a félelemi jutalék megmagyarázására. Végezetül gátlástalan arroganciával élhet az erősebb kutya (manapság népszerű) előjogaival – „olyat tudok, amit más nem, és ennek ennyi lesz az ára.” Punktum.
A hálapénzt kínáló beteg.
A hálapénz-ügy megkerülhetetlen oldala az egészségügyi ellátás igénylője felől érkező fogyasztói nyomás. A fél évszázados hagyomány ma már része „egészségkultúránknak”, amivel számolni kell. A hálapénzt visszautasító orvost ma is elképesztő értetlenség, és bizalmatlanság fogadja. (Emblematikus karaktere e jelenségnek az idős néni, aki a pénz visszautasítására a következőt reagálta: „Ez azt jelenti, hogy meg fogok halni, főorvos úr?”) Háláról, mint említhettem, aligha beszélhetünk. Az átadott pénz régóta inkább valami vélt, vagy valós kiváltság vásárlását célozza - a színvonal emelését egy elégtelen szolgáltatói környezetben. Az évtizedek óta kiéheztetett rendszer lehetőségeinek fokozatos csökkenése, és a posztkommunista maffiaállamban meghonosodott morális standard fokozatosan oda vezetett, hogy előny vásárlása helyett ma már inkább egy vélt hátrány elkerülését célozza a pénz. A hálapénz védelmi pénzzé silányodott.
A hálapénzt visszautasító orvos.
Az orvosok legnagyobb részének nem okoz gondot a hálapénz visszautasítása. A patológus, radiológus, labororvos, gyermekorvos, aneszteziológus, és ki tudja még hány szakterület művelőjét szinte soha nem üldözi a hála, így nincs gondja a visszautasítással. A sebész, nőgyógyász rezidens sok évig hasonlóképpen nem esik kísértésbe, de ő legalább bízhat benne, hogy 10 év múlva lesz jussa a koncból – ha kibírja addig. Az idősödő sebész esete már nehezebb. Őt bizony éri a kísértés, de hozhat egy döntést: egzisztenciálisan már kellően stabil ahhoz, hogy önmérsékletet tanúsítson, és visszautasítsa a korrupt gyakorlatot. Nos, az önmérséklet ma nem divatos erény, így a hálapénzt elutasító sebész, nőgyógyász szakorvos ma is ritka jelenség.
A hálapénz visszautasítása nemes gesztusnak tűnik, azonban van egy másik oldala is. A betegek egy része valóban szeretné anyagilag megtámogatni a széthullás határán lebegő rendszert, és jobb híján a kezelőorvosának kínál pénzt. Másfelől lehet, hogy jómagam egzisztenciálisan megengedhetem az extra mellőzését, de orvosi sikerem több tucat nővér, szakdolgozó, beteghordó, műtősnő, adminisztrátor csapatmunkájától függ - az ő rászorultságuk pedig nem kétséges. (A helyzet feloldására osztályunkon az - egyébiránt haszontalan - kórházi széfek egyikét üzelmeltük be: a "visszautasíthatatlan" hálapénzek közös gyűjtésére.)
A hálapénzt visszautasító rendszer. (?)
Elvileg az egészségügyi kormányzat természetesen ellenzi a csúszópénzt, valójában azonban jó okkal nem lép ellene. A szánalmasan alulárazott egészségügy egyik tartópillére ugyanis éppen a megtűrt korrupció.
A magyar társadalombiztosítás európai szinten is siralmas költségvetését a magyar beteg évtizedek óta zsebből pótolja. Fizet a háziorvosi receptért, fizet a magánorvosnak, a kórházi szürkegazdaságban dolgozó orvosnak, fizet a magán-egészségpénztárakba, és persze zsebbe ad az alkalmazott orvosnak ill. kisebb mértékben ennek-annak, akitől némi segítséget remél szorult helyzetében. A hazai önkéntes egészségpénztárak ma mintegy 64 milliárd forint magánvagyont kezelnek az éves tagi befizetésekből. (Ez egyenlőre jelentéktelen összeg ahhoz, hogy a maffiaállam a nyugdíjvagyonhoz hasonlóan rekvirálja, de azért évről-évre érezhetően növekszik a tagi befizetésekből finanszírozott pénztárak súlya az ellátórendszerben.) Ennél sokkal komolyabb tétel a mintegy évi 20-80 milliárd forintra becsült zsebpénz. A hálapénz pénz kriminalizálása, néhány NAV-os „próbavásárlás”, majd próbaper valószínűleg fél év alatt felszámolná a hálapénz rendszert – azonban ezt egyetlen kormányzat sem merte eddig meglépni. Egyrészt az említett összeget haladéktalanul be kellene forgatniuk az üresen maradt zsebekbe. A legális csatornákon beforgatott pénzt természetesen felbruttósítva, adózható formában kell számításba venni a kompenzációban – annak minden további költségvonzatával. Másfelől ez a pénz eddig is a kevés kiváltságosak zsebében landolt, és a hálapénz rendszer kifehérítését nem lehet elképzelni pusztán a jelenlegi kiváltságosak nyílt megtámogatásával, hiszen ez robbanással fenyegetné az egészségügyi dolgozók egyébként is kiélezett vagyoni egyenlőtlenségét. A hálapénz legalizálása tehát a teljes egészségügyi személyzet méltányos kárpótlását igényelné, ez pedig elképzelhetetlen addig, míg egészségügyünk nem válik valódi nemzeti prioritássá. Ennek pedig halvány nyoma sincs. Ezzel szemben látni kell, hogy a regnáló kormány politikájától semmi nem áll távolabb, mint a gazdaság kifehérítése, a tisztázatlan viszonyok felszámolása, a feudális függőségi viszonyok és hatalmi struktúra lecserélése egy szakmai alapon szervezett rendszerre. Miért éppen az egészségügy lenne kivétel?
Összefoglalás.
- A hálapénz rendszer felszámolására kormányzati akarat nem várható.
- Az orvosi kar nagyobb része nem érdekelt, vagy súlya nem elegendő a változtatáshoz.
- Végezetül véleményem szerint a magyar egészségügy rákfenéje nem a hálapénz: az csak egy szimptómája az omladozó rendszernek. Ezért nem is ezt tekinteném fő ellenségnek - de ez már egy másik mese lesz.
