„A liberalizmusnak, számtalan csodálatos vívmánya mellett, nagy veszélye, hogy nincs ellenségképe. Nem orbáni, kreált ellenségekre gondolok. Hanem arra a képességre, amely felismeri a valós veszélyt. Pedig a bajokra csak úgy lehet humánus és racionális megoldást találni, ha megértjük, mi is a baj.” – mondja Gábor György, az MTA Filozófiai Intézetének főmunkatársa.

Szerintem a liberalizmusnak van ellenségképe, csak rosszul fogalmazta meg azt. A liberalizmus, mint eszmerendszer, a pluralista/egalitárius gondolkodási keretben fogant. Hierarchikusan egymásra épülő gondolkodási kereteink mindegyikének vannak egészséges, és torzult megnyilvánulási formái. Ezek megértéséből jól levezethető, hogy a gyakorlatba ültetés során hol csúszott félre a liberális eszme. Az elidegeníthetetlen, alapvető emberi jogokra, és jog előtti egyenlőségre építő liberális gondolkodók sajnos nem értették meg, hogy az egalitárius világkép egy értékes, de sérülékeny konstrukció, mely csak hierarchikusan alacsonyabb rendű, de sokkal életképesebb alapjaira épülhet fel. Az egyenlőség eszméjét ezért valamilyen formában védeni kell attól, hogy primitívebb, de lényegesen ütőképesebb alapjai alámossák azt. Az ellenségkép nélküli liberalizmus  a liberális gondolkodás félresikerült gyermeke. A követelések nélkül mindenkinek kijáró egyenlőség nem veszi figyelembe az organikus építkezés hierarchikus sajátosságát. Mindenkire kiterjesztett alapjogokat vindikál anélkül, hogy ehhez megfelelő követeléseket támasztana. Hierarchia nélkül a pluralista gondolkodás ellenség nélkül marad, és súlyosan torzul, amit Ken Wilber szemléletesen kifejtett Boomeritis c. munkájában.

 Etnocentrikus - racionális - pluralista.

Mit jelent a pluralista gondolkodás? A józan, racionális gondolkodás meghaladását. Mit jelent a racionális gondolkodás? Az etnocentrikus/mitikus gondolkodás meghaladását.

Az etnocentrikus/mitikus gondolkodás keretét egy jól meghatározott, társadalmilag elfogadott (kulturálisan definiált) helyi szabálykészlet alkotja. Lemetéljük a leányok csiklóját/avagy nem, protestáns papot hallgatunk vasárnap avagy imámot, egy feleséget tarthatunk avagy négyet, levágjuk a tolvaj kezét avagy elzárjuk a közösségtől. Az írott és íratlan szabálykészlet a közös együttélés feltételeit teremti meg – az adott kultúrán belül. Az egészséges etnocentrikus gondolkodás határozott útmutatást ad az elvárt és tiltott viselkedésről, szilárd keretet ad a következő nemzedék nevelésének, és egész életre szóló mintát ad arról, hogyan kell tartalmasan élni, és szépen meghalni. Mark Twain típusos példáját adja, hogyan lehet tartalommal kitölteni egy konzervatív eszmerendszerben vezetett életet. A konzervatív eszmerendszer etnocentrikus világképben fogant, és szándékosan apró, fokozatos fejlődési lépésekben képzeli a társadalmi fejlődést éppen azért, hogy a nagyobb, forradalmi jellegű bakugrások során ne vesszen oda a kulturális/etnikai identitás.

Az adott kultúrát meghatározó közös mítosz közös értékeket jelent, és biztonságérzetet ad: egy stabil pontot az örvénylő világban. Az etnocentrikus/mitikus gondolkodás igazi erőpróbája az, amikor másik kultúra/szabálykészlet határára érkezik. A konformitásból kilépve törvényszerű az ütközés, mert az idegen világ a megszokottra nézve fenyegetést jelent, a biztonságérzet elveszítését pedig minden erővel akadályozni igyekszünk. Az idegen játékszabályok, szokások ellenállást váltanak ki, ami kétféle úton oldható fel: az etnocentrikus gondolkodás torzulásával, vagy meghaladásával. Napjaink agyarországa a torzulás felé mozdult. Az Észak-Afrikai, és Közel-Keleti diktatúrák bukásával Európa közelítőleg akkora kulturális ütközőponttá vált, mint a népvándorlás korában. (Mellesleg: akkor mi voltunk a migránsok.) Az Orbán-rezsim jól megtervezett demagógiája a kezdetektől az ellenség-keresésre épít, ezért a mindannyiunkban ott lapuló konformista/szabálykövető/konzervatív késztetések torzulását segíti. Az iszlám, migráció, és terrorizmus szándékos összemosása megingatja biztonságérzetünket, erre pedig automatikus válaszunk az idegen kultúra kirekesztése. A xenofóbia, a radikális elutasítás, az általánosító gyűlölködés, a tolerancia leépülése jól mutatja a magyar népesség jelentős részét képező etnocentrikus gondolkodási keret torzulását. A xenofóbia tehát a konzervatív eszmerendszer torzul gyakorlati megjelenése. 

Idegen kultúrák ütközőzónájában az etnocentrikus gondolkodási keret mindig ellenállásba ütközik, de ennek nem feltétlen következménye a torzulás, fanatizálódás, és vallásháború. Az etnocentrikus/mitikus keretet az európai népesség zöme ma meghaladja. Felvilágosodás koraként nevezzük azt a paradigma-váltást, ami nem volt más, mint az újkori Európa vallási-felekezeti-etnikai sokszínűsége mellett kifejlődött tudományos/racionális forradalom. Kopernikusz, Bruno, Galilei, Kepler, Newton, Leibniz, és tudósok sora egy olyan világképet teremtett, mely feloldotta a helyi mítoszok/vallás erejét, és átlépett rajtuk. Sajátosan fogalmazta meg ennek lényegét Laplace, mikor Napóleon megkérdezte, hogy Kozmogóniájában vajon hol a helye Istennek. "Felség, nincs szükségem erre a hipotézisre" - mondotta a csillagász.

A modern tudomány tehát a racionális gondolkodás szülötte. A tudományos/racionális gondolkodás kiválóan alkalmas logikus döntések hozatalára, a legjobb játékstratégia, az optimális üzleti lépés, vagy sikeres életterv kidolgozására és vezénylésére. A racionális gondolkodási keret a sikeres életvitel záloga. Az egészséges racionális gondolkodó individualista, aki józan életviteli döntésekkel stabil egzisztenciát teremt, és biztonságérzetét a sikerei biztosítják. A sikeres élet azonban tudományos-technikai-gazdasági sikert takar, melynek óhatatlanul lesznek kárvallottjai. A siker küzdelem eredménye, a versenyben pedig mindig lesznek vesztesek a győztesek mellett. Amikor egy társadalom kitölti a tudományos/racionális fejlődés kereteit, akkor valamit kezdenie kell az individualizmus, és szabad verseny áldozataival. Az alulmaradottak feloldhatatlan ellentmondást jelentenek, mert a további kizsákmányolásuk egyre erősebb társadalmi feszültségeket jelentenek. A sikerről lemondani nem könnyű, ezért a racionális gondolkodás torzulása, beszűkülése a leggyakoribb válasz ebben az élethelyzetben. Jó példája ennek Rockefeller, akit sikereinek csúcsán kérdeztek arról, mennyi pénzre volna még szüksége a boldogsághoz. „Csak még egy kevéske.”- volt a válasz, mely jól jelzi: a siker parttalan hajszolásából nincs kijárat.

A tudományos/racionális gondolkodás a vallásos/mitikus keretből emelkedett elő, és természetes ellenállással fordul elődje felé. A tudományos gondolkodás jellegzetes torzulását jelenti a radikális szkepticizmus formájában jelentkező „tudományizmus”, a racionális megismerés abszolutizálása, mely elutasítja a belső személyes élmény validitását, és csak az empirikusan igazolhatót tekinti valóságnak. A vallásos élményt kategorikusan elutasító tudományizmus vallása maga a tudomány, istenét pedig úgy nevezi: a Véletlen. Az autentikus személyes élményt megtagadó tudományos világkép a kvantummechanika területén jutott el saját határaira, ahol a kutató elme rádöbbent, hogy a megfigyelt jelenség kimenetele nem független magától a megfigyelő intenciójától.

Természetesen a racionális gondolkodás torzulása sem törvényszerű – annak kereteit elérve a paradoxon meghaladható: a pluralista/egalitárius gondolkodási keret megszületésével. Ezen a szinten újra validitást nyer a személyes élmény, és újjászületik az empátia. A saját autentikus élményem mellett ugyanolyan értékes embertársam megélése, és ez a felismerés adja alapját a liberalizmus eszmerendszerének. Amíg azonban a mitikus szinten született empátia csak az etnikai/vallási/felekezeti mítosz-közösségre terjed ki, addig az egalitárius szinten újjászületett empátia átnyúlik valláson, etnikumon, és kulturális különbségeken. A liberális eszmerendszer az egész emberiségre kiterjesztett közösségi élményt kívánja alátámasztani egyetemes szabadságjogokkal. A vallási türelem, a szabad nyelvhasználat, a kulturális autonómiák elismerése, pluralista feloldást jelentettek a kulturális ütközések tompítására. A racionális individualista ezen szintre lépve feladja személyes sikerét, és a közösség építésére fordítja megszerzett erőforrásait.

A pluralista gondolkodó tehát stabilan beágyazódik saját vallási/mitikus/konzervatív kulturális keretébe, racionális keretben elért sikereivel megteremti saját egzisztenciális biztonságát – és képes korlátot állítani saját maga elé. A további sikerek hajszolása helyett beéri annyival, amennyi neki jutott, és életteret ad a másiknak. Az expanzív növekedés helyett a fenntarthatóságot célozza, és egzisztenciális biztonságát a másik felemelésére fordítja. Él, és élni hagy. A pluralista értékrend, a zöld mozgalom, a fenntarthatóságot célzó projekt gazdaságilag és filozófiailag megalapozott, tudatos vállalás. Lehetne helyette még nagyobb profitot hajszolni, de a tudatos lemondás része a pluralista értékrendnek. Az eddig elért profit tervezetten a lemaradottak felsegítését célozza azért, hogy a társadalmi szakadékok ne képezzék akadályát a további fejlődésnek. A szegénység felszámolása, a szociális védőháló erősítése, a fogyasztás ösztönzése pluralista/egalitárius elkötelezettséget tükröz.

A pluralista értékrend sérülékeny konstrukció, melyet könnyű szétbomlasztani. Egy falka sem haladhat gyorsabban, mint annak leglassabb tagja. A visszamaradottak felemelésére irányuló igyekezet könnyedén kihasználható a gyengébbet védő játékszabályok racionális kijátszásával, a kiskapuk felkeresésével, és a jogosulatlan előny kihasználásával (korrupció). A racionális érvelést könnyedén elsöpörheti a zsigeri érzésekre alapozó, aljas szándékból elkövetett félelemkeltés, ellenségkeresés, etnicista és rasszista uszítás. Tudta? Most már tudja – mégis védtelen ellene, mert zsigeri érzelmek ellen nagyon nehéz racionális gondolatokkal védekezni.

A liberális eszmerendszer gyakorlati torzulása.

A liberális eszmerendszer tehát a pluralista/egalitárius gondolkodási keretben fogant. A liberális demokrácia egyetemes szabadságjogokkal próbálja gyakorlatba ültetni az egyenlőség eszméjét, azonban figyelmen kívül hagyja a vázolt hierarchikus szerveződés igényeit. A versenyelőny megfékezését, a társadalmi különbségek csökkentését, a gyengébb megsegítését célzó igyekezet formálisan egyenlő jogokat kíván nyújtani minden embernek. E jogok abszolutizálása vezetett odáig, hogy ma a liberalizmust valami erélytelen, vérszegény csökevényként írják le. A jog előtti egyenlőség félreértelmezése odáig vezethet, hogy a norvég náci tömeggyilkos affektálhat a magáncella kényelmetlensége miatt. A konszenzusra törekvő politizálás szinte döntésképtelen helyzetbe hozza a liberális eszmére felépített Európai Uniót. A formális egyenlőséggel való visszaélés vezethet odáig, hogy Európa kitartottjaként egy hataloméhes minidiktátor megakaszthatja az Unió döntési mechanizmusait.

A liberális demokrácia sérülékenysége úgy lenne védhető, ha az egyenlőség eszméje mellett magába építené a jogok és kötelezettségek hierarchikus rendszerét.

A faji és nemi egyenlőség, a megengedő jellegű jogrend (melegházasság, szabályozott euthanázia, abortusz, kannabisz legalizálása, stb.) csak egy nagyon következetes elvárás-rendszerre építhető fel. A személyes boldoguláshoz való egyenlő jog alapja nem lehet más, mint a társadalmi kötelezettségek szigorú teljesítése, és a többségi érdek alá tagozódás. A társadalmi kötelezettségek teljesítése előtt jogokat követelni nem lehet. Egy liberális jogrend csak akkor lehet életképes, ha a megfelelő szinten kezelni tudja az alacsonyabb gondolkodási keretben elkövetett jogsértéseket. A törvények áthágása magával vonja a lemondást a szerzett jogokról, a jogsértés pedig azon szinten jogvesztő, amely szinten elkövették.

A törvényszegés súlyossága annak társadalmi súlyával mérendő, ezért a milliárdokat lenyúló fehérgalléros bűnöző hatványozottan szigorúbb retorziót kellene szenvedjen a megélhetési tyúktolvajjal szemben. A kiemelt társadalmi pozícióban tündöklő politikus enyhe kihágása (pl. ittas vezetés) a kiemelt pozíciójának megfelelő súlyossággal büntetendő.

A személyes jog nem írhatja felül a közösségi érdeket, ezért például a kötelező védőoltás elutasítását a közösségnek szankcionálnia kell (teszem azt a szolidaritás-alapú egészségbiztosításból való kirekesztéssel). Egy valóban ütőképes Unióban annak gazdasági-szellemi hátterét illetnék a súlyozott döntési jogok (pl. a betelepítési kvótát illetően.) A piócának annyi jog jár, hogy a kiszívott vér (uniós pénzforrások) optimális felhasználásáról döntsön.

A liberalizmus valódi ellensége.

A bevezetőben említett filozófussal ellentétben úgy gondolom, hogy a liberalizmusnak van ellenségképe, csak azt rosszul fogalmazza meg. Ellenségének tekint mindent, ami az egyetemes szabadságjogok, és egyenlőség korlátozásával jár.

A liberalizmus igazi ellensége valójában azonban az alacsonyabban strukturált gondolkodási keretekből származó bomlasztás, mely szétzilálja a megengedő attitűd sokszínű szabadságát. A szabadság nem lehet egyenlő a szabadossággal, amelyben „mindenkinek mindent szabad”.a szabadság szerzett jog, melynek szigorú feltételeit kell szabni. Ennek hiányában a liberális demokrácia nem tud mit kezdeni a teljes jogokat követelő kisebbséggel, a bevándorlás okozta kulturális feszültségekkel, vagy a közösséget leromboló személyes (gazdasági-politikai) hatalomvággyal. A liberális gondolkodó megéli az egyenlőség igényét, de nem érti meg azt a hierarchiát, mellyel a pozíciója fenntartható maradna.

A liberalizmus a megengedés szabadsága. A liberalizmus lényege az erős pozíciójából nyújtott gesztus, mely a gyengének lehetőséget kínál a felemelkedésre. (A kulturális/etnikai kisebbségnek például teljes autonómia járna, de csak addig a pontig, míg az nem keresztezi a többség jogait. A muszlim nő például nyugodtan járhat csadorban, vagy bikiniben, tetszése szerint - mert nem sért vele többségi jogokat. Európában azonban déli harangszó idején nem kántálhat a müezzin, mert a befogadó kultúra többségi jogait sértené.) A liberalizmus az erős szereplő szabadságát jelenti, mellyel önként lemond a gyengébb javára, de csak addig a pontig, amíg ez nem veszélyezteti erős pozícióját. Mert nemes gesztust tenni csak az erős pozíciójából lehet tenni, és annak fenntartásához jól átgondolt, erősen súlyozott, és szigorúan betartatott játékszabályokat kellene alkalmazni. A gyenge könnyebben tartható játékszabályokkal szerez jogot arra, hogy szabadon erősödjék, az erős ugyanakkor szigorú szabályokkal kell szembenézzen azért, hogy megtarthassa szerzett jogait. A gyenge könnyedén megszerzett jogai nem írhatják felül az erős nehezen kivívott jogait, mert az maga alá temetné a rendszert. Az egyén személyes jogai nem írhatják felül a közösség érdekét.

A liberális eszme csak akkor lehetne életképes, ha az elidegeníthetetlen emberi jogokat nem egyenlőségként fogalmazza meg, hanem úgy, mint egyenlő esélyt a felemelkedésre. Ennek megfelelően kellene formálnia az ellenségképét, és ennek támogatására kellene megfogalmaznia a jogok és kötelességek rendszerét.

A vázolt organikus építési struktúra nem újdonság, hiszen minden élő organizmus hasonló elvek szerint épül fel. (Utalnék itt Arthur Koestler, Francisco Varela, vagy Barabási Albert-László munkásságára.) Az életképes liberalizmus lényege tehát nem lehetne más, mint a szerzett jogok és kötelességek jól szabályozott, hierarchikus rendszere. Ilyen értelmezésben a liberalizmus rossz ellenségképet választott, s ezért a mai napig nem sikerül erős, ütőképes liberális demokráciát átültetni a társadalmi-politikai gyakorlatba. Garp szerint.